Siktár János - Január

Siktár János

Január

Szakad a hó, tejföl köd ül a mezőre,
kéményekből füst száll, gomolyogva dőlve.
Elnyeli azt az ég, mely piszkos s szürkéskék,
mereng a szűz lepel alá bújó vidék
felett a Nap, mint halovány égi lámpa.

Kucsmás házakra lát, s erdőn csupasz fákra,
s a jégbe dermedő patak tükrére lenn,
gyémántra vált a hó ezüstje fényesen.
Pőre ágakon körül a puszta kérgen,
mint drága prém, ragyog zúzmara fehéren.

Szeretek csendesen elmélázni rajta,
s nézni ahogy a nép a telet fogadja.
Észrevétlen elterül a hó a tetőn,
kél a Hold a fák mögül, csillag reszketőn.

Hideg fénye halovány, csillogó az ág,
a Hold ezüst álma tán, az egész világ.
Az ember mindent feled, bút és gondokat,
a Hold házak felett, szárnyakat bontogat.
Kikelet hajt, s virul a tél zord fagyából,
és új, dicsőbb élet a sír álmaiból.