Hollósy Tóth Klára
Nyárutó
A virágok bágyadtan
kókadnak,
félnek; lelkük lassan
kilehelik,
e végső perctől tart
mindegyik,
friss harmatot
repesve fogadnak..
Áltatják maguk; még
messze a halál,
kell legyen valahol
egy messzi rév,
irgalmat keresnek az
ég íriszén,
valami kegyelem tán
megtalál….
Harkály kopog: „Míg
élet van, vágy van.”
Helyeselnek a fán a
levelek,
s jönnek a mindent
elsöprő szelek:
„Folytatódik az élet
a legendákban…”
*
Indián nyár
Visszalopakszik a
nyár az őszbe,
tűzsugarak közt ájul
a vidék,
az esendő, koldus,
földi szemnek
áldoznak rőt bogyójú
venyigék.
A remények erdők
mélyre szöknek,
a patak még áldott
napfényre vár,
nem születik semmi
sem öröknek,
az idő kezéből
kifolyt a nyár.
*
Ősz jön
Megint ősz jön, korán
sötétül,
az idő mindig csendet
tanul,
vörösre vált az erdő
ékül,
melynek most szépsége
ejt rabul.
A lélek háborog, nem
békül,
minden csak múlik
nyomtalanul,
ez a parancs, időbe
szédül,
s ez így folyik,
szakadatlanul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése