.kaktusz
Tudod arra gondoltam,
nem jó rágondolni az
elmúlásra,
és az ember méltán
azt gondolhatja,
minek is, hiszen,
mint a hideg,
anélkül is
megérkezik:
pedig talán fontos
lenne felírni azt is,
ha nem is a
kapufélfára,
de bevésni jól az
agyba,
szem előtt tartani
mindig,
hogy egyszer minden
elmúlik,
nem fekete gyásszal,
de életben tartó
gyönyörű színekkel,
hogy sokáig maradjon
egészségesen
amire az életénél is
jobban vágyik,
ami sokszor épp a
szeretet…
amit meg lehet
szerezni, így, vagy úgy,
de el is lehet
veszíteni,
először csak engedni
szürkülni,
hiszen már megvan,
nem kell azt színezni,
pedig a szürke az a
feketéhez
vészesen közelít,
a gyászhoz az öröm
helyett:
ami fontos, azt úgy
kellene őrizni,
mint a
legnagyobb kincset,
minél messzibbre
kitolni a halálát,
ennyi csak, amit érte
az ember megtehet…
a virág látványos
elmúlása
készteti az őt
szeretetőt arra,
hogy kísérje
figyelemmel,
hogy gondozza,
a hervadás, az
elmúlás kezdete
minél később induljon
be,
s valahogy így
kellene tenni
a vágyott, a megszerzett
szeretettel,
óvni és védeni,
életben tartani hosszan,
amíg csak az erőből
telik,
hogy az enyészet
útjára
minél később
kerüljön,
ha egyszer mégis el
kell menni…
és nem azért, mert
elmúlt,
mert nem óvták,
eléggé nem becsülték,
csak mert a földi
ideje lejárt:
akkor a felirat az
agyban
az a vigasz legyen,
hogy a szeretet, ha
igazán élt,
az meg nem hal,
annak porrá és hamuvá
csak a teste válik,
megőrzi örökké ifjan
a lélek.
2012. október 29.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése