Fazekas Imre Pál
Őszidő
piros rózsák színét
szűri a tarlón
ágak füvek közül
elbúcsúzó szél
amit nekünk itt
hagy – a munka csöndje
formák újult létét
adja örökbe
napot áldva velünk
mindent kibeszél
figyelmes és
kedves – áthat a gyarlón
amikor végső búcsút
int a nyár már
természet pásztora
behajtja nyáját
mézédes levek sora
csüng a szőlőn
égő színek
örvénylenek a szellőn
cukros húsú gyümölcs
tátja a száját
mikor az utakon hulló
szirom száll
az ősz szívében álmok
élnek mernek
a létigék ettől
megnemesednek
tobzódó színek millió
virágszál
alma körte barack oly
mérhetetlen
a nyár minden hamvadó
szép szikrája
derűt életet lehel a
világra
test-lelkű csodája
betelhetetlen
ég és föld kincse
hever asztalánál
tél tavasz nyár s a
megújuló ember
küzdelmei érdemlik jó
örömeit
kiki abba a kikötőbe
ér el
hol a gondolat érik kedvteléssel
örök és szép
egymással ölelkezik
hol hit és cselekvés
egymásért zöldell
az ősz a pompás-
lét-termék térszíve
embernek maradás
biztos jelfénye
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése