Nagy Horváth Ilona
Gyöngyök
Verset írsz,
tolladból novella
szalad,
egész erdőkkel
játszol,
lábaidhoz, mint éhes
kis állatok,
rajongva gyűlnek a
szavak.
Gondolatom hajad
simítja.
Ezerkilencszázkilencvenkilenc
az első gyöngyév a
tenyeremen.
Mikor először
láttalak.
mázasan zihált benned
a lét,
szaladtak veled,
és én ottmaradtam
sebtében összevarrt
véres hiányoddal.
Kínjaidtól tisztára
mart percek,
steril folyosók
préseltek azzá,
aki ma vagyok,
aki ma vagy:
tószemű csodavilág,
Isten üdeszép
üzenete:
az élet ajándék,
magunkra maradva
lettünk épp magunk,
megbonthatatlan
akarat
az üveg két oldalán.
„Milyen erős." -
nézed a kezem.
Én kicsi
királylányom,
jövőt nekünk odafent
szőnek,
de már most látom,
hamarost kalapom
emelhetem
hódolva a
királynőnek.
Erős vagy. Élsz.
Magadnak. Nekem.
Ma épp tizennégy
gyöngy van a
tenyeremen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése