P. Pálffy Julianna
Az én dalom
Másnak -
csak egy templom,
tengernyi kő és üveg.
Nekem -
a beszédes csendben
lehajtott fejek,
halk imaszó és
szerelemért könyörgő,
összekulcsolt kezek.
Hűvös termeiben
gyertyalángok játszanak,
fényük reményt ébreszt,
jeget, páncélt olvasztanak.
A templom két tornya
fenséges, szilárdan áll,
falai közé, be-beszökdös
egy eltévedt napsugár,
hogy szétszórja fényét,
a színpompás rozettán.
Hallod a zenét?
Egyszer - régen -
zsivajos vásárnapon,
gyönyörű muzsika
lágy hangjai között,
a templom falai közé,
szerelem költözött.
Ott élt a torony őre,
ki rút volt és nyomorék,
nem hihette senki,
hogy a szívében,
mély szeretet lángja ég.
(Ó, ha hallanád,
mily fájdalmas
gyönyörűn énekli
- a Szerelem dalát!)
Szemében nincs fény,
bicegve jár, púpot
hord a hátán, de lelke
ép, megérintette egy
csodaszép cigánylány,
- ki táncával varázsolt -
aki látta, nem volt
se élő, se holt, a
férfiszívekbe, égő
vágyakat korbácsolt.
A történet szomorú,
hiszen a lány halott,
az élet mocskos
színpadán megbukott,
megölték szennyes
férfikezek, melyek
hozzá, soha nem érhettek,
hiába szeretett tiszta
szívvel, bűnnel sározták,
mert titokban imádták,
tiltott szenvedéllyel.
Meghalt vele a rút is,
összetörte a bánat,
ráborult a törékeny testre,
a kis cigánylányban
a szépséget szerette,
féltette és óvta,
nélküle nem élhetett,
a Halál, megváltotta.
Nincsenek kínjai,
nem csúfolják többé,
emlékét írás őrzi,
dala halhatatlan,
örökkön-örökké.
Mikor hallom a muzsikát,
az én szívem is fájdalom
járja át,
az a Dal, az én dalom,
bennem él, s amíg élek -
dúdolom.
csak egy templom,
tengernyi kő és üveg.
Nekem -
a beszédes csendben
lehajtott fejek,
halk imaszó és
szerelemért könyörgő,
összekulcsolt kezek.
Hűvös termeiben
gyertyalángok játszanak,
fényük reményt ébreszt,
jeget, páncélt olvasztanak.
A templom két tornya
fenséges, szilárdan áll,
falai közé, be-beszökdös
egy eltévedt napsugár,
hogy szétszórja fényét,
a színpompás rozettán.
Hallod a zenét?
Egyszer - régen -
zsivajos vásárnapon,
gyönyörű muzsika
lágy hangjai között,
a templom falai közé,
szerelem költözött.
Ott élt a torony őre,
ki rút volt és nyomorék,
nem hihette senki,
hogy a szívében,
mély szeretet lángja ég.
(Ó, ha hallanád,
mily fájdalmas
gyönyörűn énekli
- a Szerelem dalát!)
Szemében nincs fény,
bicegve jár, púpot
hord a hátán, de lelke
ép, megérintette egy
csodaszép cigánylány,
- ki táncával varázsolt -
aki látta, nem volt
se élő, se holt, a
férfiszívekbe, égő
vágyakat korbácsolt.
A történet szomorú,
hiszen a lány halott,
az élet mocskos
színpadán megbukott,
megölték szennyes
férfikezek, melyek
hozzá, soha nem érhettek,
hiába szeretett tiszta
szívvel, bűnnel sározták,
mert titokban imádták,
tiltott szenvedéllyel.
Meghalt vele a rút is,
összetörte a bánat,
ráborult a törékeny testre,
a kis cigánylányban
a szépséget szerette,
féltette és óvta,
nélküle nem élhetett,
a Halál, megváltotta.
Nincsenek kínjai,
nem csúfolják többé,
emlékét írás őrzi,
dala halhatatlan,
örökkön-örökké.
Mikor hallom a muzsikát,
az én szívem is fájdalom
járja át,
az a Dal, az én dalom,
bennem él, s amíg élek -
dúdolom.
http://www.youtube.com/watch?v=I0LrQ54vfoQ
VálaszTörlés