Fetykó Judit
Október végén
Vastag, puha avarban járok, korai fagy mindent
lerázott,
hull, csak egyre hull a sok levél,
pirosan sárgán, zöldből rőtbe, barnába, fáradt
olajzöldbe
ágat, gallyat hagyva földre ér.
Szürke felhő hidegen kékell, úgy sodortatja magát a
széllel,
mintha sose lett volna nyár,
csak hideg októberi szürke, s a lomb lazán földre
kerülve
zizzenve, suhogva télre vár.
Az ősz vége hangulatába beleködöl a hajnali pára,
mord reggel, est ér fagyhatárt,
orgonalevél lehullt zölden, nem küldhette szárba
időben
a nyár számtalan bűvös dalát.
Fenyves alatt, szőlőskertekben, fodrozva az
idő-végtelen
színjeleket írt leveleken,
energiáit vitte szárba, zöldjét semmi-barnára váltva,
hogy termése jövőre is legyen.
Itt-ott egy-egy szőlőfürt rejtett magába múlt időt;
végtelent.
Egyszerre méz, egyszerre sárga,
az emberi időt kizárva, rejtőzködve magába zárja
az örök, állandó múlt-jelent.
Lépdelek susogó avarban, veled járok itt gondolatban;
lélekben érzed, s azt kérdezed:
mi susog, mi morajlik, cseveg - lépéseimtől a lomb
neszez -,
zúgó patakban járok veled?
Hull, egyre hull a lombbal az év, hozza a hideg
leheletét,
kopaszon, szürkén áll a diófa,
hatalmas koronája felnyög, estére az Orion feljött,
s pereg az éjbe a földi idő-óra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése