Káli László - A november és én

Káli László

A november és én

A november fázósan, siet a közelgő tél elé.
Utcákon, tereken szőnyegként lomb terül.
A vén nyárfa is elbúcsúzik utolsó levelétől,
majd aludni tér. Akár bennem, itt legbelül,
szunnyad a fény. Erőtlen napsugár csillan
a tó tükrén. Éjjel már fagyott, s a csillagok
szikrázva hulltak útszéli pocsolya tükrébe.
Fényes tükörcsillagok közt lassan ballagok
én is a télbe. Utolsó levelem, utolsó vers...
Lehull majd, megpihen régi utcák és terek
csillanó kockakövén. Hogy aztán a feledés
és enyészet rejtse el, soha kíváncsi szemek
ne lássák, ne tudják, ki volt, kit egykor
az a néhány vers-sor (hiába való gondolat)
magába zárt. Ó, november! Megyek veled
én is, a télbe repít ez a kopott idővonat.