Garai Gábor - Mérleg hava

Garai Gábor

Mérleg hava

1.
Kegyelmes ősz, híg-arany lomb a fákon;
még szél se jár, a bolygók odafenn
békén tűnődnek összhangot sugárzón;

a hétrét görbült Világegyetem
most csöndesen ring, s nem rezzen a mérleg
nyelve; az égi-földi téreken

sugarak húrján szerelmek zenélnek,
s rőt jeggyel szemhéján megszületik
a testesült vágy, a megújult élet,

ki fölvállalja majd förtelmeit
tenger kínnak és tömény gyötrelemnek,
s aggodalmunkra hűs derűt terít;

mert választott ő, egyensúlya ment meg
minket a közöny rémétől - s ragyog
tisztasága, mint fény-fürdette kertek,

s röptét vigyázzák testvér-csillagok.

2.
Testvér csillagok között te egyetlen
kiszemelt gyönyörűm, te hajnali
szelid tengerek lánya, förgetegben

fogant fehér dallam, eloldani
létedet a Mindenség köldökétől
hogy tudta egy anya! S beoltani

varázsoddal a földet (tündököltél
léttelen is már, dögkutak felett)
ki merte? - Mert azóta, hogyha fölkél

a nap, téged meg nem előz: szemed
kisütött már a lusta pirkadaton,
s kéken vigyázza ébredésemet,

hogy én legyek én, és kimondva lassan
az egyensúly igéit - általad,
veled és érted- józan kábulatban

élek, mióta megtaláltalak.

3.
Testesült vágy és te, kiszemelt csillag,
tartsatok meg: elomló peremen
állok, de már zuhanó álmaimnak

nem hiszek többé; éber értelem
tajtékát szántja sorsomon Vízöntő,
s vad fagyban születtek meg, képtelen-

forró trópusok unokája-; fölnő
bennem a teljes összhang, s egybefog
egy szétvilágló és egy napköszöntő

tekintet; és már általuk vagyok
ősszel is termő, télen is virágzó,
hűtlen is hű, áldott és elhagyott;

dermesztő tűz és szétporló parázs hó,
szelid gyönyör és vádlott gyötrelem;
mindig fölrezgő s mindig visszaálló

ütem egy mérhetetlen mérlegen.