Fazekas Valéria - Magány

Fazekas Valéria

Magány

Arcomon különös árnyjáték,
benne a tegnapok rút kínja tükröződik,
zúg az erdő, át a sötétségen
egy villanylámpa
sápadt fénye világít.
 
Úgy árad körülöttem a magány,
Lelkemre, mint sötét kötőanyag tapad,
szövevényes, erős vaspókháló
az ember örök életre benne ragad.

Elgondolom – mily jó lenne
ha az éj átsodorna, mint egy
parányi sejtet,
elrejtőznék a puha, jóságos sötétben,
mit bánnám én a múltat a jelent.

A csönd ölelése minimumra
fojtaná bennem az életet,
testem könnyűvé válva
lebegne magasan a föld felett.

Bár túl a sötétségen,
mint hajnal pírja köszönt a holnap,
ezüstös falevélként, ha korán
megpermetezi a harmat.