Hatos Márta - Vészfék

Hatos Márta

Vészfék

Nézek a robogó vonat után,
szememben titkolt gyengeségem
gördül arcomon...
fáj...
... sose bánd...

túl sok a "nem lehet"
határt szab az ész,
a szív magánya
megremeg,
átjárja érzékeimet
a láng,
imbolygó árny
suhan
fényed után
és nincs segítség,
-mint mikor
gyomrod kikezdi az éhség,
és egy falat kenyér
elég-,
a kín átjárja
minden porcikám,
az idő rozsdája lepereg,
egy szó...
mégsincs vigasz,
a vonat robog veled...
a vészféket meghúzni
nem lehet,
... sose bánd...

... megyek az ész és a szív gyilkos játéka
vérző sebeket ejt lelkemen,
-utoljára öleltelek-
jöttél,
elengedtelek.
- nincs értelme küzdeni-
tudod te is... tudom én is...
nem kapok levegőt...
egyedül vagyok...
megyek...

Távoli vonatfütty olvad a csendbe,
évek gördülnek lábaim nyomán...

esti szellő ölel,
-éleszti érzékeimet-,
a fák lombja fülembe susog,
vállamon egy bogár hagy nyomot,
a nyugvó nap lágyan simítja gerincemet,
virágszirom pihen mellemen,
és az ég túlsó peremén
felbukkan a Hold.
Véget ért az út.
...