Szomorúfűz
Lámpásunk fényében
Szürke, borult az
égbolt. Összefüggő, szomorú palást borul rám.
Olyan igazán
merengős, gondolkodós idő.
Mélységig zuhanok a
feltámadó szélben.
Érzem barátaim
kezeinek érintését, fények melengető simogatását.
Emlékeim útján
vissza-visszaindulok sorsom ösvényén, de már a túlsó partra nincs visszatérés.
Mérlegelem szavaim,
pedig nem bántóan szólnak.
Meg-megremegek, -
szeretnék egészséges lenni, de sorsommal megbékélni kényszerülök.
Kérdéseimre nincs válasz,
hiába emelem szemem a végtelen ég felé.
Csak a szürkeség,
egybefüggő palástja terül rám.
Az éjszaka betakarja
a gondokat, az álmok ölelnek vagy messzire taszítanak maguktól,
hogy a hajnallal
megnyíljon az élet, telítve új reménnyel, - lámpásunk fényében, - a Nap
gyógyító melegében.
http://youtu.be/a1e9_VZfBNU
VálaszTörlés