Hollósy Tóth Klára
November
Hosszan zuhogó, hideg
záporok
vad szeszélye dúlja
szét a szépet,
fákról, bokrokról
nyűtt levél forog,
levetkezik a maradék
élet.
Fekete varjakkal tele
a rét,
viharos, zord szelek
üvöltenek,
lejjebb szállt a
szürkésfekete ég,
s elkomorodnak tőle a
terek.
Ködvárat épít a síri
világ,
a lezörgött lomb
ravatalára,
a néma kertben
őszvégi virág
sírja bánatát az
éjszakába.
A kert sáros, borús,
zord fuvalma
növénylelkeket,
szíveket szakít,
téli álomba ringatja
halkan,
a halódó mező
fűszálait.
Félőn remeg az
elnémult határ
felette borús
fellegraj remeg,
fehér csenden sikolt
a hallgatás
melyen a kék idő
lobogva lebeg.
*
Csapkod az ősz…
Csapkod az ősz
esővert szele vadul,
sáros az utca
mindenütt, amerre látsz,
a táj fölött az ég
egyre komorul
az egész világ nagy,
lucskos mocsokban áll.
Az eső s a szél most
mindenen az úr,
a fák alatt avarral
takart szürke sár,
rázza a fákat
lelketlenül, vadul
a sivító szél, mint
irtó tengerár.
A nyár szépsége mind
a porba rontva,
a világnak az elmúlás
a gondja,
rekedt holló károg,
gyász és vészmadár.
Mintha azt kiabálná:
irgalmat ne várj!
úgyis betakar nyálkás
karjával az ősz,
most az elmúlás
vasmarkú hatalma győz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése