Nagy Csaba /Gyémánt/ - Tűnődés; - Az ősz nyirkos ...

Nagy Csaba /Gyémánt/

Tűnődés 

az lett az ősz is,
érezhet-e fájdalmat az ág,
ha reá fekszenek a hideg szelek,
ha kíméletlen tépik, ha földig tiporják?
mert engem bánt-
hallod?
vaksötétben is félve suttogják a fák,
novembert ír a fölsárgázott ég,
a rozsdákba merülő táj fölött
rideggé hűl a szitált köd,
van, hol még most nyílnak a rózsák,
csak erőtlen
szavam nem ér el már hozzád.

*

Az ősz nyirkos reggelén

Megébredtél…
Bársony-sziromként simítom az arcod,
Tudom, ilyenkor még szavaid némák.
Messziről érkeztél, hol még bánt a múlt,
De valóság már ez az álomvilág,
Látod? Odakint kacagnak még a fák
Az új ősz nyirkos reggelében,
Ébredj békében!
Nyugodjon meg szíved,
A szívem tiéd marad.
Mosoly kerül szótlan ajkadra,
Ujjaimra meleg öröm-könnycsepp ragad,
Letörlöm szép arcod,
Mosolyodra lám egy forró csók is tapad.