Gárdonyi Géza - Ősz van

Gárdonyi Géza

Ősz van

I.

Tiz éve mult, mikor először láttam:
fehér hattyú, fekete gyászruhában.
Csak megjelent és bámult énreám.
...Szép álom-emlék! Szép fehér leány!

S most ujra látom. Szebb mint valaha.
Mint a fehér-virágú orgona.
Még mindig lány! És ő is olyan árva!
Vendégként szállt-e az égből e tájra?

Mért nem járunk mi együtt jó leány?
Csodákat vársz az élettől talán?
Őszszel nem nyit már a tavasz virága.
Fülemüle nem száll a deres faágra...

A legnagyobb jó mit az élet ad:
egy meleg kéz mely kezünkben marad
s nem is hagy el, velünk jő mind a végig,
ahol ágyunkat ásóval kimérik.

  II.

Hámor van-e itt? vagy kallós malom?
Remeg a föld is.
Vagy csak én gondolom?
A szivem mozdult meg? Hát él még bennem?
Azt hittem, régen eltemettem.

Bolond szív mit akarsz? Mit álmodtál?
Tavaszt?
Rég elmult! Virág sincs már!
Az én országomban a boldogság-remény
határkövön űlő bús vándorló-legény.