Pásztor Piroska - Őrzik a fák

Pásztor Piroska
Őrzik a fák

Ma arra jártam, arra vitt az utam,
hol régen oly sokat megfordultam, ahol a fenyők sötét árnyként, védőőrként a házra ráborulnak.

Megálltam! Szívem nagyot dobbant,
amikor ablakodban fény lobbant.
Sokáig álltam, s néztem az ablakot,
reménykedtem, talán meglátok egy kedves alakot.

Vajon mit csinálsz, eszedbe jutok talán?
Szerettem volna benézni szobád ablakán.
Balga egy gondolat! -
észrevétlen oda a holdsugár sem juthat.

Mit nem adnék, ha ott lehetnék! - szállt a sóhaj,
s egy könnycsepp az arcomon leszaladt.
Álltam és csak vártam, s hogy mire,
válaszom nem akadt.

Percek voltak, vagy hosszú órák,
magam sem tudom már,
az égen ezer mécses, az ablak sötét,
te rég alszol már.

Vajon ha tudod, hogy ott vagyok,
kinéznél, kijönnél, szóltál volna tán?
Ha mást nem is, csak annyit,
nincs neked már itt semmid! Menj hát!

Pedig tévedsz!
Nagyon is sok van!
Az álmom, a szívem, a nyugalmam,
Mind itt őrzik a fák!