Hatos Márta - Koldus remény

Hatos Márta

Koldus remény

Munkából jövet a téren át
sok ismerős arccal találkozom,
évek óta látom őt szüntelen
ül görnyedten a padon.
Kezében könyv, néha felnéz,
időnként félhangosan motyog,
reszkető kezével nyújt felém
egy vén-öreg kalapot.
Élete arcára vésve, szemének
fénye, mint ruhája: megkopott.
Emberek jönnek-mennek mellette,
az öreg szive-kalapja kong.
Rideg világ, közönyös emberek
siessetek,-suttogja maga elé...
Táskámban forint után kutatok
kérdezem, mit olvas: regényt?
Lassan emeli fejét, rámtekint,
s Burnsnek egy versét kezdi el,
sietnék én is, de hallgatom,
szépen mondja-mondja az öreg...
Szeméből eltünt köd, ború,
arcán halvány mosoly ragyog...
Megköszönöm a verset, az "előadást"
tovább lépek...úgy érzem...
...gazdagabb vagyok.
"Silány ez a sors! - de a sír nem a vég,
kell még mibe bízzon az emberiség. "
/Burns: Levélhulláskor c. verséből/