Végh Sándor
Őszi dal
Ha reggel sírva látod az örömet,
lelked beborít, pirkadat vitáz,
a sötét éjszaka zörget odakinn.
A fázós tavaszra hőség ordít rá,
álmaidat hiába bújtatod takaród alá!
Szórja szerteszét magját a fa,
aludna már, de dolga van,
levelei még fényre éheznek,
villan a képzelet, tombol a táj,
bár változik az élet,
a fa még karjain tartja az eget!
aludna már, de dolga van,
levelei még fényre éheznek,
villan a képzelet, tombol a táj,
bár változik az élet,
a fa még karjain tartja az eget!
Lassú imára térdepel az ősz,
lombja közt neszez a végzete,
az első téli fagyszorítást észrevette, de
megrázza magát, erejében tündököl,
a madarak általa, még otthon vannak!
lombja közt neszez a végzete,
az első téli fagyszorítást észrevette, de
megrázza magát, erejében tündököl,
a madarak általa, még otthon vannak!
Ág végén ül egy utolsó falevél
még makacsul őrzi önmagát,
csak színei bolondítanak álmokat,
a szándék vélte világa átöltözött,
egy fagyos este sóhaja lelökte őt,
az érzelem fája ekkor megszakadt!
még makacsul őrzi önmagát,
csak színei bolondítanak álmokat,
a szándék vélte világa átöltözött,
egy fagyos este sóhaja lelökte őt,
az érzelem fája ekkor megszakadt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése