Kun Magdfolna - Szeptemberi legenda

Kun Magdolna

Szeptemberi legenda

Szeptember volt. Fák hullatták leveleiket,
mikor először pillanthattam édesanyámra,
s mikor először hittem, engem nem győzhet le az élet és az ember földi ármánya.

Szeptember volt. Rózsák sírták az ősz könnyét,
a felhők páráját, melyből aranyeső pergett,
és szeptemberi hold ragyogta kékes csillagcsendjét,
mikor első éjszakámon kiságyamba tettek.

Majd rohantak az évek, percek, órák, napok.
Váltogatták egymást a tűnő évszakok,
s ahogy futott, ment az idő, dérbe fonott hajam
nem ragyogott többé rubinsmaragdot.

Lassúbb lett a mozdulat, s fáradtabb a lépés.
Az életráncok sűrűsödtek a szemvonalakon,
csak szívbe rejtett emlékeim nem változtak semmit,
ugyanolyan ábránd teltek, akár egykoron.

Mert addig amíg látni vélem a múltnak nyomait,
és fellelhetem azokban a mesés báj-varázst,
nem számít a kor múlása, sem a percek rohanása,
hisz lefékez az idő, és nem halad tovább.