Szabó Magda
Születésnapi
vers
Októberi köd,
októberi illat,
októberi ferde sugár!
Hát örüljek, hogy a
körbefutó év
térdet hajt
holnapután?
Hát örüljek, hogy egy
napja az évnek
az enyém, a sajátom
egészen,
s hegyi szél, pörgő
falevél meg szőlő
kiáltja szét
születésem?
Hasad a gesztenye
burka, a szilva lepottyan,
csapdos a vízbeli
páva a Dunán a habokban,
széttárja a farkát,
csupa gyöngy meg olajsáv,
fátyol a hegyen,
megvédi harmatos arcát,
köd, köd, puha köd…
Ez a nap az enyém.
Mi enyém, mi? Még ez
a vers sem.
Nem azé, ki megírja,
hanem ki megérti,
a költemény.
Csak a hit, a tudat,
hogy majd ha
megfutottam
útjaimat,
jut tán nekem sír,
temető,
elnyughatom majd a
kemény
deszkán, mint dédem,
üköm, mint annyi elődöm,
azt még hiszem én,
hogy lesz sírom az itthoni földön,
s nem kell lerogynom
idegen
felhők alatt,
és nem idegen ég
rontja el tagjaimat.
Örüljek? Kívánjak
magamnak
még hosszú életet?
Fogom fülem, hogy én
se halljam,
amikor nevetek,
fogom szemem, hogy meg
ne lássam a
jövendő éveket.
Te, aki élnem
segítesz,
te, óvó oltalom,
kinek törékeny
mosolyába kapaszkodom,
irgalmatlan
esztendeimben
egyetlen irgalom,
őr rettegő
nappalomon,
rettegő álmomon:
köd guggol a hegy
ormán,
nem tudom, mit takar.
Valami jön. Mikor
jön?
Soká jön? Vagy hamar?
Te minden veszteségen
átfénylő diadal,
erősebb, mint a
törvény,
mint minden ravatal,
ki élet helyett
voltál életem,
e tébolyban egyetlen
értelem,
kiáltsd el, hogy a
földnek nem voltam én nehéz,
hát majd a föld is
könnyű lesz nekem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése