Kováts Péter /Skorpió/ - Vers a szerelem múlandóságáról

Kováts Péter /Skorpió/

Vers a szerelem múlandóságáról

Fogadd el tőlem ezt a kis verset,
A véges szerelem szerény himnuszát,
És értsd meg a lelkem mért háborog mégis,
Ha látom a szép szemed napsugarát.

Mert lelkemben érzem a kegyetlen jövőt.
Én ismerem a múlékonyság szigorát.
S bár látom a végét, most élvezem létét,
S halk mosoly fut az ajkaimon át.

Egy mozdulat tükre, egy szó, vagy egy dallam,
Mely felidéz benned egy újszülött csodát,
Pillanat múlva már ellened fordul,
S gúnyosan összetört álomra vált.

Kacagva nézel egy kihunyt szikrára,
Melegét őrizni nem volt erőd.
Nem számítottál ily gyors búcsúzásra,
Csak döbbenten, némán és szótlanul állsz.

Nem érzel semmit, csak indul a könnyed,
És véresre harapod belülről a szád,
És omlanál össze, és ordítanál már,
De fájdalom-némaság telepszik rád.

Mert kevés az arcod, hogy megmutasd néki,
Mily nagy sebet ejtett a végső gondolat,
Állsz hát csak szótlan, és könnypermeten át,
Egy félszeg mosolyra indul a szád.

Annyit szólsz halkan, küzdve magaddal,
Egy boldog szerelem romjainál:
Egy álomban éltem, s, hogy vége lett kétlem,
Bírom-e életem álmodni tovább.