Szokolay Zoltán
Sikolts föl
Megfélemlít a
meghittség. Tehát:
a legbátrabb itt én vagyok, ha élek.
De élek-e? Mert az, ki tetten érhet,
nem bizonyít be mást, csak önmagát.
Varázslatokkal töltvén poharát,
a vigasztól ha kapatos a lélek,
levélrezgést is háborúnak vélhet.
Örömből már egy fél korty is megárt.
S válladra hullna mégis homlokom!
Nagy szégyen ez, mert el nem oldozódhatsz.
Minek tudom, ha hasztalan tudom,
hogy elménk csak az önzés marja ki!
Sikolts föl hát, hisz testedre fonódtak
szonettem sóvár polipkarjai!
a legbátrabb itt én vagyok, ha élek.
De élek-e? Mert az, ki tetten érhet,
nem bizonyít be mást, csak önmagát.
Varázslatokkal töltvén poharát,
a vigasztól ha kapatos a lélek,
levélrezgést is háborúnak vélhet.
Örömből már egy fél korty is megárt.
S válladra hullna mégis homlokom!
Nagy szégyen ez, mert el nem oldozódhatsz.
Minek tudom, ha hasztalan tudom,
hogy elménk csak az önzés marja ki!
Sikolts föl hát, hisz testedre fonódtak
szonettem sóvár polipkarjai!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése