Pogány Zoltán - Szép a Hold

Pogány Zoltán

Szép a Hold 

Mily szép a Hold...! Fénylő, csiszolt
gyémánt, amint álmomba hint
fényt, s bárgyú dühén,
vélt szárnyam tüzén,
mámban ragyog. Így andalog
égi, régi zengeményeken.

Lelkemben ép, mindent kitép.
Folyton, mi volt, bennem rikolt,
folttá váltva át
holt vágyak falát,
színnel tele fröccsenti le
néha néma vallomásomat.

Szép...! Árny-világ bűvébe hág,
közben talált, álomba zárt
hószirmú remény.
Jó szívós, kemény
lánggá szakadt, gömbbé dagadt
tarka-barka kezdeményemen.

Holdként - az ám! - lopnám lazán
tested fölét, fonjam föléd
mit széthint a fény.
Mert még szít, mi kény,
míg ég szemed, ég, mint szeret
égni égnyi csillagáradat.

S így már talán – mily vén talány! –
többé leszünk, mint ép eszünk,
dobbanván a szív
lobbantásba hív,
s holdként leszek zengő neszed,
hallva, halva hősszerelmesen.