Csukás István - Most fél tíz van és ősz

Csukás István

Most fél tíz van és ősz

Most fél tíz van és ősz,
a kertben lángol egy fa,
a szomszédban iskolacsengő szól,
szeptemberi muzsika,
szemben a hegy medvefeje
börzsöny foltokban hámlik,
szívdobbanás és a perc és a fű
megszámoltatik egy szálig.

Mindegy, hogy menekülök
vagy lapítok, mint a kő,
utolér és átzúg rajtam
vagy bennem múlik az idő,
állok az őszi mozgólépcsőn,
s velem utaznak, kik voltak,
s ha fázósan megborzongok,
pulóvert húznak a holtak.

Ami jön és ami elmúlt,
most már derűsen nézem,
fele úton, vagy észre se vettem,
s már rég túl az egészen?
Elringat és elcsábít az ötlet,
pedig hideg fejjel játszom,
s feltámaszt az állati szeretet:
kutyám szemében látszom.

Tudom, mekkora csoda ez!
Van benne annyi örökség,
hogy hibátlan tiszta önzéssel
mozdulatai azt kövessék,
s mégis kutya-szívében ragyogva
megszületik az ismeretlen éden,
hogy így sóvárgok: mi mind hol
látszunk, kinek a szemében?

Van-e, mi ölel, ország,
és hol van az a haza,
ahol a szeretet süt, mint a Nap,
és csillagmosoly éjszaka;
ősember-foggal nem rágom,
kiköpöm a véres időt –
ha nincs is, legalább higgyem
az ostoba elmúlás előtt.