Kaffka Margit
Nem hiszek
Egy fáradt pille
ringott haldokolva
Tarlott gallyon,
barnás levél alatt.
Sápadt falombok
halovány árnyéka
Remegve űzött őszi
sugarat.
Nagyon szomorú mese
volt az élet.
A fán már útrakészült
száz madár.
És mind nekem
csacsogta búcsúzóra,
Hogy a nyaram sosem
jön vissza már.
Bealkonyult keserves
sóhajomra,
És csillagkönnyel
lett tele az ég.
Azon az éjen álmok
látogattak,
Oly teli fénnyel,
mint tán soha még.
Olyan kicsike, szűk
volt a szobácskám,
Mégis egész
tündérország befért.
És álmodtam merész,
nagy boldogságról,
Álmodtam nagy,
boldogságos mesét.
Álmodtam én már
sokszor égi szépet
És mindig fájó
szívvel ébredék.
Elég! Álmodni nem
akarok többet,
Se hunyt reményeket
siratni még.
Tudom: jő majd a
józan, szürke reggel
És szomorú lesz.
Csupa köd, hideg.
Jöhetne már maga a
boldogság is,
Annak se tudnék
hinni. Nem hiszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése