Berze Tünde
Metamorfózis
Emlékszem, régen még
sírtam,
nehéz, sós könnyeket,
bízva a jövő rejtőző
árnyaiban.
Mára szikkadt
szemgödrömben,
égőn mar a
vak-gyűlölet,
még temérdek ráncok
gyűlnek.
Felgyújtottam belső
otthonom,
s pusztító tűz
martaléka lett lelkem,
ében-fekete hitvány hamu;
melyet felkavar néha
még,
a dél felől lágyan
feltámadó,
reményt keltő tavaszi
szél.
Néha felpróbálom az
önámítás
vastag, puha
köntösét,
de a kínoktól ez sem
véd.
Menekülnék messze
magamtól,
felhők fölött Istenre
találni…
…megkeresni az új
világom,
de a feketeföld
nyirkos hátam alatt,
nincs már fény, harap
a mély sötét,
s lettem temetett
csont-maradék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése