Kovács Daniela /Vörös
liliom/
Lassan elfelejtünk
emelt fővel járni...
Szinte nap, nap után
angyalsóhaj illatából szőjük meg saját álmainkat, és úgy vágyakozunk arra, hogy
valaki mélyünk igazában pihentesse meg „tekintetét", ám nem vesszük észre
egymást az illem összekuszált törvényei közül. Már-már elhisszük, hogy azért
nem figyel ránk senki, mert lélek-gallyaink sebzőnek látszó rútságával nem
békélt meg a világ, s az idő múlásával ennek az önmagunkra erőltetett rútságnak
gyolcsában vergődünk, meggyűlölve létünk árnyát is. Bénult akaratunk száraz
pernyeként hull alá, be nem teljesült álmaink tövéhez s létkereszt világunkban
lassan gyűlöletté válik szívünkben fogant keserűségünk. Elfelejtünk emelt fővel
járni... már csak megbújva osonunk, remélve, észre sem vesznek már... de mástól
elvárható-e, hogy lényünk retteg? parazsa szemükben lánggá hevüljön, amíg saját
szemünkben avasodik az önmagunkról kialakított idomtalan, torz kép?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése