Csorba Győző - Október

Csorba Győző

Október

A filodendronok és a datolyapálmák
bejöttek, bejöttek a szobába.
Ha csak a lombjaikba nézel: délszaki tájék,
ha csak ágaik labirintusába.

Délszaki tájék - ha tetszik, képzeld;
ámuljon rajta szemed;
kanyarogja végig a sok fura ágat,
hasadt, legyezős levelet.

Csapatnyi kislány s kisfiú zajog künt:
segítenek az erőtlen ősznek
eltörögetni a bogáncsok és paréjok
derekát, amelyek még az üres telken levegőznek.

Nem látom én ezt, én heverőn heverek,
heverőn heverek hanyatt; -
piros tűit a függöny rácsán
beszúrja az alkonyi nap.

Az alkonyi nap, mely lankadatlan
tér vissza huszonnégy-órás
mindennapi kerülője végén,
mert fogja a rend, e szoros-laza póráz.

Póráz, ahogy engem, téged, valamennyiünket. -
A szabadság bujtó láza után
én is, te is, valamennyiünk
érzi, mi az egyetlen tudomány.

Az egyetlen tudomány a világon:
tudni, hogy keskeny az út,
kicsiny a kapu, s aki meg se moccan,
az a legmesszebbre jut.

Akinek a keskeny út se kell már,
és a kicsiny kapu se kell,
csak hanyattfekszik heverőjén,
olykor kérdez, de sohase felel. -

A filodendronok és a datolyapálmák
bejöttek, bejöttek a szobába.
- Érzelmes emlék készülődik,
sietve vágj a szavába.

Vágj a szavába sietve,
elnémuljon, mint a letorkolt
gyermek, ki oly szépen beszél,
hogy gyönge szivedbe markol.