Faludy György - A rózsabárka

Faludy Győrgy

A rózsabárka

Az esti tenger álmodó borán

úgy ring a bárka mint a kormorán.

A parton állok. Szemem várva vár

egy mosolyt onnan, hol a bárka jár.

Kék árbocán, mely sápadt mint az ón

fürtös mimózák csüggnek hervadón.

Ruházatáról sejtem meg: ez ő.

Kezében leng a selyem legyező.

Egy rózsát ejtek el a víz felett,

amit a tenger erre-arra vet,

s talán, ha este fordul majd a szél:

a rózsaszál a kék bárkához ér.

Faludy György - Te azt, ami van ...

Faludy György

Te azt, ami van... 

Te azt, ami van a világon,
metaforákká emeled,
míg én itt lent a port szitálom
s metaforákat keresek.

Bár nincs ambíciónk raktáron,
könyvtárunk mégsem kevesebb.
S ahogy kívánod és kívánom:
szerelmünk lángja nem remeg.

Miért nem, kérdem. A papíron
csak szuggerálom, ha megírom.
Nem génektől jön a boldogság

s nem a sors hozza el. Talány.
Az ember ott kezdődik, mondják,
amikor átlép önmagán.

Faludy György - Tél

Faludy György

Tél 

https://www.youtube.com/watch?v=8aUUR1fDyTY

Seprűvégből lett a botja,
szeme: egy gomb meg egy kocka,
kucsmája egy ócska dézsa,
orra fonnyadt sárgarépa, -
nem állt az utcán december
vége óta szebb hóember!

Kisütött a nap az égen,
nem maradt bot a kezében,
feje búbján dézsa forgott ,
sárgarépa orra csorgott,
térde izzadt, könnye pergett:
vége volt a hóembernek.

Faludy György - Nem váglak ketté ...

Faludy György

Nem váglak ketté... 

Nem váglak ketté lélekre meg testre
oly éles késsel, ahogy Te teszed
ki lelkedet rábíznád tenyeremre
de kolostorba zárnád testedet.

Vadabb vagyok. Fülem örvény:
felissza lélegzeted fúgáit
s ha hamis szégyenkezésem
nem tartana vissza
végigfogdosnám árnyékodat is.

De ha mind az öt érzékemet menesztem:
mindjárt cikázni kezdesz a fejemben
és nem vagy többé se lélek, se test.

Én szüllek meg magamnak, mert kívánlak
és mert kívánlak, élvezem a vágyat
mely engem betölt; Téged elereszt.

Vágy nélkül még nem volt szerelmes senki.
Vágy nélkül csak az Isten tud szeretni.

Faludy György - Október I-II.

Faludy György

Október I.

Az éji égen a Tejút mentén didergő csillagok.

Nyeregből száll a szél, gyorsan összeszed minden illatot,

felül és nagylassan tovább baktat patkótalan lován.

Üvegpálcás eső pereg szüntelen. Barna levelek

tyúktolla közt kiáll a vadgesztenyefa válla

vizesen s szurokfeketén. Sárgul a fű szakálla.

*

Október II.

Az ég olyan most, mint a víz. A sárgarigó néma.

A pókok éhes ajkai közt elfogyott a cérna.

A bujdosó azt képzeli, hogy háza áll előtte

a fák mögött. Sóhajtozik s rádől az esti ködre.

(részlet)

Faludy György - A négy évszak - Nyár; - Ősz

Faludy György

A négy évszak

Nyár
Boglyasor áll kinn a réten,
magas, mint az emelet.
Bakot ugranak előtte
Tibi meg a gyerekek.

- Versenyezzünk, ki a gyorsabb -
szól a szellő, a hamis -
szénaboglyák magas hátán
bakot ugrom magam is.

*
Ősz

Őszi este az ajtóban
barna prücsök hegedül.
- Miért húzod kis muzsikus,
küszöbömön egyedül?
- Közeledik a hideg tél,
azért jöttem én ide.
Kikeletig húzom néked,
ha szállást adsz télire.

Faludy György - Meditáció

Faludy György

Meditáció

Nem gondolkodás, mert az gyakran fájó
tépelődés, kegyetlen és kemény,
csak kép vagy látomás, amely magától
formálódik, és úgy lebeg elém:

szobor, szép nő, táj, jóbarát, kőszirtek,
virág, való vagy képzelt jelenet,
tűzfény tünt kandallókból, tenger - mindegy,
olykor változgat, olykor megremeg:

én mozdulatlanul lesem, szemlélem,
nem töprengek semmin se, de egészen
beleolvadok, szívom, teletöltöm

magam vele, de csak néző vagyok,
csendes, mohó néző - és ez a legnagyobb
öröm abból, hogy itt éltem a földön.

Faludy György - A tér mélykék árnyéknak; - Tavasz

Faludy György

A tér mélykék árnyéknak.

A tér mélykék árnyéknak nőtt bokádhoz
s a mindenség határa is te vagy.
A pálmák mélyzöld, dermedt robbanások
vállad mögött. S az óra elakadt.
Az ablakban a fény balettje táncol,
a nap járását arcodról tudom,
a májust hónod jázminillatából;
szomszédunk nincs, csak túl a Tejúton.
A bútorok, mint súlytalan trapézek
hintáznak köztünk. Olykor visszanézek:
az öt világrészt piszkos por veri,
és nincs, csak lényed isteni hatalma,
meg lenn a tenger csacsogó nyugalma
s fenn a hold ezüst piruettjei.
*

Tavasz 

- Tündérrózsa kinn a tóban,
mit csinálsz ott egyedül?
- Velem van a tükörképem,
minden reggel felmerül,
én meg nézem, egyre nézem,
hogy ne legyek egyedül,
míg a nap fenn jár az égen
s mikor este lemerül:
jön a szellő s mindkettőnknek
altatódalt hegedül.

(Négy évszak)

Faludy György - 24. Április végén

Faludy György

24. Április végén

Április vége van megint. Hányadszor már, ki tudja?
Gőzölögnek a pocsolyák, csupa csillám az utca.
Ezer mérföld sugárban zöld a tájék; nemsokára
kinő a búza gyermeteg, arkháikus szakálla.
Fehér kakas nézi magát a tóban s kukorékol.
Lenn kis halak folyton fújják a szappanbuborékot.
A patakban kerek kövek: mind egyszerre beszélnek;
köztük a moha foltjai, megzöldült rézfillérek.
A hegytetőn galagonya áll tárt karokkal: várja
a felhőket, hogy karmait langyos véknyukba vájja.
Köröskörül a szerelem eperszaga. Megállok,
Li Ho, a volt császári ház egy sarja, most napszámos,
s a gyönyörtől megremegek,
ahogy a mindenség előtt
porig hajtom le fejemet.

Faludy György - A boldogság titka

Faludy György

A boldogság titka

Ha életem csordultig tele rosszal:
boldogságom kis törmelékeit
idézem fel, melyeket kintről hoztam
s bennem laknak. Ez mindig felsegít.

Haldoklók közt, kórházban, szörnyű éjjen
a szilva kék hamvát látta szemem,
meg hogy Catullust olvastam a réten,
patak partján, Denville-nél, meztelen.

Mikor Recsken sötétzárkába raktak:
felülről, a korommal festett ablak
sarkán parányi, téli napsugárka

hatolt be és sétált a falon, szembe
velem. Elnéztem, s az jutott eszembe,
hogy újra megérkeztem Számoába.

Faludy György - Mióta hallgatlak ...

Faludy György

Mióta hallgatlak... 

Mióta hallgatlak, fülem fövény lett:
beszívja minden szavadat; szemem
kettős teleszkóp, álmomban is téged
tart fókuszban; indának tekerem
köréd karom; bevéslek az érzékek
fakó tükrébe; nem is kérdezem,
hogy mit akarsz, mert tudom, mi kell néked;
ha jókedved van, hőmérsékletem
fölmegy kissé; minden gondod és gondom
együtt párolgott el; lényedből folyton
iszom s nem kapok soha eleget;
kifaraglak, megírlak és lefestlek,
hogy képtárad vagy börtönöd legyek;
száz járatot vájtam beléd; a tested
külön van még; fejünk már egyveleg.
Jelenléted s hiányod egyremegy.

Faludy György - Halottak napja

Faludy György

Halottak napja

Elnéztem régen, ahogy nagy sorokban
indult a temetőbe a menet,
őszirózsával,könnyekkel, szatyorral,
hogy a holtakkal beszélgessenek.
Volt, aki apró széket vitt magával,
a másik ásót vagy kis gyermeket,-
az enyimek széthulltak a világban -
most nézem őket s elkeseredek.
Mert évről évre kevesebben mennek,
fiatal ritkán; csak az öregebbek.
A sírokon gyertyák is alig égnek,
nincs sóhajtás, nem mondanak imát -
feladták a holttal a közösséget,
és feladja önmagát a világ?

Faludy György - Engem még tanítottak

Faludy György

Engem még tanítottak 

Engem még tanítottak; és te
tudod, mit hol keress; korán
születtünk; újabban hülyéket
nevelnek ki az iskolán.

Így választottunk, nagyravágyók,
tanulást, tiszta ágyhelyet,
szegénységet és szabadságot
bőség és pusztulás helyett.

Kortársainktól egyre messzebb
kerültünk. Szólj, s nem értenek meg.
Mit kezdünk velük itt az elnyűtt

bolygón, hol közös az utunk?
A gondjaikat vállra vesszük,
örömeiktől elfutunk.

Faludy György - 1956, te csillag

Faludy György

1956, te csillag

http://youtu.be/_4noBjALRsY

A terrible beauty is born.
                                                 (Yeats) 

Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában; –

csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt. Szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek; –

péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.
Az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a szörnyű
szépség most nálunk is megszületik; –

hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán
(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,
szemem előtt kis, tétova szivárvány; –

ölelkezés az Írószövetségben:
csomagolnak és indulnak haza;
feltépett sínek, utcák és fölöttünk
a szabadság liliom-illata; –

ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
következik, boldogság, hogy megértem; –

és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör ködön, füstön. Talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszőke haján;–

és szombat: hajnalban csupa reménység,
de estefelé: nyakunkon a kés.
A keleti szemhatár mögött mocskos
felhők, nyugatról álszent röfögés; –

mentünk a kétszázezerrel: nem bírok
újabb börtönt, s ha nem is jött velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem; –

a Bach-huszárok tankban tértek vissza:
eddig sem ápolt, s ha más föld takar,
mit számít az? és mit, hogy fiam majd
Dad-nek szólít és nem lesz már magyar?

Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán
az ifjúságtól mind visszakapom,
és otthon, a sötét előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason –

ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem – kijöttél velem

az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt
és korlát nincs sehol sem – életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat

éjjelre és kedvet a szenvedéshez
s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,
ha botladoztam; hányszor ihlettél meg,
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; –

ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
oly könnyű volt a nehéz út veled!
Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,
ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.

Faludy György - Október 6.

Faludy György

Október 6

http://youtu.be/jrw4oxyFuJM

A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis-
vígasztalódott Vécsey.
Lahner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.

Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő; nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradtak egyedül.
- Az Al-Dunán szólt mély a gázló
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki-
s habár magyar volt Csány László,
úgy halt meg, mint egy római.

A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes csepű vér,
Kuftsteinbe, Grácba, Josefphstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Húszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldottak-átkozták a hont
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.

Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy átköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turinba
és hûs lidércként messze táncolt.

Száz év s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt
Száz év s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
száz év hűséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépéstetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull hány nap, hét és hónap óta!
s kihúnyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
árnyatok felénk integet.