Nagy Ilona - Voltál ...

Nagy Ilona

Voltál...

Ma kicsit pihézett a hó,
megmutatta, hogy létezik,
a levegő szürke és fakó,
sétálni mégis jólesik.

Lézeng a csend a fák alatt,
fagyosan roppan a kavics
- bizony már rég nem láttalak,
s talán az emlék is hamis,

mégis szívemben hordozom
mindazt, mi még megmaradt,
s ünnepi dísszé foltozom,
hogy voltál és én vártalak.

Nagy Ilona - Kóborcsillag ...

Nagy Ilona /pirospipacs/

Kóborcsillag...

Ma megint, a Hold vigyáz rám,
félt, mint azt a csillagot,
mely a bársony ég határán,
éj sötétjén átragyog.

Égboltunk a csendpalástján,
három apró fényt nyitott,
alul kifli, ezüstkincstár,
fönn, esthajnal' csillog ott.

Kettő közt egy apró lámpa,
árnyékezüst, halovány,
kóborcsillag, árva, mint a
szakadás egy tüllruhán.

Együtt vannak, szépen, sorban,
- mégis mind csak egyedül -
egymás fényét nézik szótlan...
- sóhajszellő hegedül –

Nagy Ilona - Aranyalkony ...

Nagy Ilona

Aranyalkony...

Óaranyba fordul át az alkony,
s a falevelek barnán fénylenek,
megérint, mint sóhajtás a sarkon
- de meglehet, hogy mégis tévedek -
épp olyan, mint egykor volt a réten
a konyakszínben ringó délibáb,
s felette, a fény-simított égen
- még álmodtuk a legszebb szívcsodát -
felrobbantak szikrái a Napnak
- bár kezünk még a fűben matatott -
gyanta-sárga tűzgömbök rohantak,
s egy aranyecset húzott szalagot.
Merengve az égperemre nézek,
s úgy leírnám a legszebb mondatot!
De - bennem - már tompulnak a fények,
és ritkábbak az aranyalkonyok.

Nagy Ilona - Gyökérből, mint a fák ...

Nagy Ilona

Gyökérből, mint a fák ...

Az éj sötétje hangtalan, a Hold is sápatag,
a kövek hátán csendesen átkúszik a patak,
csak bennem hangos még a düh, a dacos fájdalom,
kiáltanám, ha hallanád, de mégsem mondhatom...
Tudom Apu, hisz egykoron mesélted annyiszor,
hogy van ember, ki szóval öl és nem lábbal tipor,
sőt olyan is, ki eltapos, vagy szemmel ütlegel...
- most légy erős és menj tovább, hiszen csak élni kell -

Bagoly rikolt a fán, lehúz az éjszaka,
oly gyakran érzem ezt - nehéz az éj szaga -
pedig csak élni kell és nem rettenni meg,
gyökérből, mint a fák, örökzöld fenyvesek...

Szerényebb már a nyármeleg, hisz lassan útra kel
- oly nehéz minden reggelen éppúgy ébredni fel -
aranyát gyűjti majd az ősz a vén platánsoron,
futólépésben érkezik, s köszön egy hajnalon.
Nincs semmi gond, majd összeforr bennem a gondolat,
az érzés tovább bandukol, s e perc is elszalad,
tisztul az ég, s a lámpasor széthinti fényeit,
könnyebb a lábam, tempósabbra váltja lépteit...

Galamb fészkel a fán, moccan az éjszaka,
oly gyakran érzem ezt - finom az éj szaga -
hiszen csak élni kell és nem rettenni meg,
gyökérből, mint a fák, örökzöld fenyvesek...

Nagy Ilona - Fénycsavargó

Nagy Ilona /pirospipacs/

Fénycsavargó

https://www.youtube.com/watch?v=IlGu9wMbqzU

Még mindig fognám s tartanám a fény
pillangó testét lágy tenyeremen,
s egy szárnycsapásra sorsom köpenyén,
hogy az csak lenge fénykabát legyen,

s amikor lopva arcomra tapad,
feléledek és önzőn létezem,
szorítom miként zsákmányát a vad,
ám egyre kúszik, s üres a kezem,

mert csalafinta, kóbor fény csupán,
egy csavargó ki fenn jár a hegyen,
beszökik reggel, s elmegy délután,
s mire elhinném, túl van mindenen.

Nagy Ilona - Gondolatban

Nagy Ilona /pirospipacs/

Gondolatban

Orromban egy régi májusillat,
- akkor loptunk néhány csillagot -
huzat van, a szélben sincs tapintat,
átrohan a csupasz vállamon.

Függöny libben, emlékképpé foszlik,
- oly valós volt bennem egykoron -
belém hasít egészen a csontig,
régi csók íz szárad ajkamon.

Nem keresek évszántotta percet,
- betoppant a nyitott ablakon -
ismét csak egy régi érzés kerget,
sóhajtásod érzem hátamon.

Forró szellő ringatja a fákat,
múlt szikkad a napsárga falon,
gondolatban úgy vágyom utánad,
mintha tudnád...
- de én sem tudom -

Nagy Ilona - Ennyi fért egy dalban ...

Nagy Ilona

Ennyi fért egy dalban...

Mondják, úgy is lehet szerelemről írni,
amikor csak élsz - hogy ki lehessen bírni -
csak képzelet kell hozzá, hogy majd, te meg én,
egymásra találunk - de ez már nagyregény -

mint szavakból strófa, bomlik ki egy érzés,
- egyikünk sem tudja, lesz-e benne féltés -
mégis új értelmet nyit bennünk majd Ámor
nemek szerepéről, párok pamlagáról,

éppúgy, mint dalokban annyiszor megírták,
lesznek benne lágyabb, és izgatóbb strófák,
visszatérő refrén, felvillanó képek,
olyan lesz az egész, mint egy szép idézet,

pereg a filmkocka, összeakad lábunk,
sóhajok röpködnek csitítva a vágyunk,
bűvös erotika, szívig csengő dallam,
- tovább nem is mondom -, ennyi fért egy dalban...

Nagy Ilona - Ölembe lopta ...

Nagy Ilona

Ölembe lopta ...

Ölembe lopta magát a csend,
és némán peregnek ujjaim,
künn már szürkületre vált a rend
a fák umbra-barna ágain.

Porvirágokat sodor a szél,
titkokat boncol a félhomály,
az ablakon kottahang zenél,
s bogár-sötétbe fordul a táj.

Tán sántít a szó, és torz a kép,
mit leírni bizony nem lehet,
hisz nem értheted mért fájt a rég,
s hogyan visz tovább, a nélküled.

Lámpások gyúlnak a házsoron,
idebenn nyugalom hangja cseng,
ajkamra apró mosoly oson,
ölembe lopta magát a csend.

Nagy Ilona /pirospipacs/ - Jégvirág

Nagy Ilona (pirospipacs)
Jégvirág

Bezárta bimbóit hangtalan,
csillogott fehéren, hamvasan.
nem volt illatos, kábító...
csak gyolcsfehér mint a hó.

Vakított mint a gleccserek,
egyre nőtt, mint a kisgyerek.
megrajzolt apró bokrokat,
csipkézett álomszép fodrokat.

Csendben nyitotta szirmait,
üvegre karcolva titkait...
leolvadt némán, csendesen,
s eltűnt a téllel... teljesen.

Ha egyszer mégis visszatér,
megismered mert cinkfehér.
Nem volt más mint jégvirág,
de benne volt a fél világ.

Nagy Ilona - Hiányozni fogok ...

Nagy Ilona (pirospipacs)

Hiányozni fogok…

Tudod, ami nem volt, úgyis visszafáj majd
– ha elcsitulnak az értetlen nemek -,
öböl kell a dölyfös, duzzadó dagálynak,
hogy fodorrá nőjön… Hát kerestelek.

Arra, ahol a fák égperemre nyúlnak,
visszhangot sírnak a kietlen hegyek,
források apadnak és erednek újak
életsziklák között… Ott kerestelek.

Dideregve álltam jeges szélviharban,
– ha erre fújna majd, el ne vétselek –
ősznek avarában körömmel kapartam,
hogy nyomodra leljek… Úgy kerestelek.

Szomjazóan kies, kérges pusztaságról
felhőkkel, utakkal üzentem neked,
és teli torokkal ordítottam gátról,
hogy biztosra halljad… Még kerestelek.

Mára elfáradtam. Szélmalomharc-szándék.
Lehet, azt sem tudnám, hogy szeresselek.
Talán keresel most, vagy valahol vársz még…
Hiányozni fogok… Nem kerestelek.

Nagy Ilona - Téli estén

Nagy Ilona /pirospipacs/

Téli estén

Egy téli estén ülsz majd magadban,
könyvvel a kezedben...
csend és nyugalom vesz körül.
Kellemes meleg lesz a szobában,
mégis azt fogod érezni, hogy fázik a szived...
s tudod, hogy ez már nem fog megváltozni.

Minden elmúlt, az ami volt... és az is,
ami lehetett volna.
Már nem tudsz változtatni, elkéstél...!
s nagyon sajnálod,
hogy nem tetted meg... 

de már késő.
Halogattad, ragoztál,
gondolkodtál, latolgattál, féltél...
és zsupsz...! felhő lett belőle.
Többé sosem éred már el!...
mert beleveszett az őszi ködbe.
Ekkor megremeg majd fáradt kezed,
kinyújtod,
de már nem fogja meg senki.
 
Most még nincs köd... és tudod,
hogy kell még egy csoda...!
legalább egy...!
mert az még jár neked!

"Legszomorúbbak azoknak a dolgoknak a romjai,
amik elmúltak anélkül, hogy lettek volna. "

Nagy Ilona - Ha túlról nézem ...

Nagy Ilona

Ha túlról nézem...

Ma összegyűjtöm még a kincseket,
színekbe szőtt csendszürke hangomat,
táncoló felhőt, tajtékzó vizet,
és lecsendesített vad orkánokat,

pillangóseregtől zsongó réteket,
zümmögő méhet, írzöld lombokat,
piros fonállal fércelt életet,
feslett kabátot, kopott gombomat,

borvörös-bársonyt álmodó szívet,
ősz aranyába fészkelt titkomat,
nevesincs szigetről elsodort követ,
szélkócolt bokrot, pocakos dombokat,

Ma összegyűjtöm még a ,,kincseket",
sorokba gyűrt ,,semmivolt" hangomat,
hogy elmúláskor magaddal vihesd,
ha túlról nézem a földi partokat...

Nagy Ilona - Hajnal hasad ...

Nagy Ilona
Hajnal hasad …

/egy csipketiszta, új Hajnal hasad. /

Szinte minden nap látom a Hajnalt,
amint leveti csipkeköntösét,
és gyengéden, sirályszürke hajjal,
öleli a tér álmos emberét.
Hangtalan oson, s oly észrevétlen,
mégis, most itt érzem a bőrömön,
s tudom, hogy ti még alusztok éppen,
de nekem léptem már a hűs kövön.

Szeretem a Hajnalt ahogy ébred,
mert láthatom sejtelmes arcait,
mikor a Nap még fák között lépked,
aludni küldve az éj hangjait.
Kristályharmatát széthinti végre,
páfrányzöldben szunnyadó lombokon,
s oxidvörössel festi az égre,
most új nap kél az alvó bokrokon.

A tinta égnek, lenkékre mossa
libatollmeleg csillagpaplanát,
s barit felhőket húz a magasba,
hogy űzzék a királykék éjszakát.
Dalol, suttog, s csengettyű hangokon,
most felcsókol szendergő arcokat...
s a patakban, sófehér habokon,
egy csipketiszta... új Hajnal hasad.

Nagy Ilona - Csak továbbálmodom ...

Nagy Ilona

Csak továbbálmodom...

Csak álmodoztam gyáván, nyitott szemekkel,
hogy velem ébredsz egy kócos hajnalon,
s úgy bújok karodba makrancos szívemmel,
mint folyó árad végtelen partokon,

mert veled akartam átfonni a csendet,
hogy végigsimítson szívem érfalán,
s apró gombolyaggá formázva a percet
gyöngysorként guruljon át a kisszobán,

vágytam a magasba, az égig égni el,
belőled lobogni - mert a vágy makacs -
és fészekmelegedben úgy ébredni fel,
mint tollfelhőn járó, huncut kiskamasz,

mindig küzdött bennem az örökös vadóc,
csak hazudtalak, hogy bennem énekelj,
de pernyére hajlik a leégett kanóc,
lángoldaláról csak álomkép felel...

csak képzeltelek, mégis úgy alszom ma el,
mint riadt gyermek a viharpartokon,
hisz épp attól félek, álmomban érkezel,
s ébredés helyett csak továbbálmodom...

Nagy Ilona - ... színes rongy az élet

Nagy Ilona

...színes rongy az élet...

Mikor szemeidben a könny is jéggé válik,
sírni sem tudsz, arcod mégis gyöngyben ázik,
csak folyik le némán és úszik hangtalan,
mint a folyó melyiknek felszíne fagyva van.
Ha arra ébredsz, hogy a hajnal sunyin mászik,

s szétziláld lelked már cafatokban látszik,
sehol sem találod azt a rohadt zoknit...
és a szivárvány is lassan köddé foszlik.

Hiába néznek rád a felhők kacéran,
nem mégy velük mert szívedben csak jég van.
Kacsingathat a Nap, mégsem veszed észre,
hiszen nem rád ragyog csak a szomszéd részre.
S a sirály-fehér hó is csak vakítja szemed,
pedig úgy szereted... most észre sem veszed.
S ha a rádióban téged hív egy dallam,
csak mosolyogsz rajta... na nehogymá halljam!
Dúdol telefonod, valaki hiányol,
de nem nyúlsz utána... nem kérsz ma a bájból.

Színes rongy az élet, s szerteszéjjel szakad,
nincs már benne kincs sem, s rég nincs rajta lakat.
Széttaposott cipő lett a lelked mára...
s ezer varjú ült ki a magas kopasz fára.
Lelked darabjai hevernek a földön,
le sem hajolsz értük, átlépsz rajtuk önzőn.
Felnézel egy képre, mely lóg szobád falán...
ezt meg kéne néznem...! nem is tudom...? talán...

Nagy Ilona - Nem tudom ...

Nagy Ilona
Nem tudom...

Nem tudom...
Miért, s hogyan etted be magad a sejtjeimbe?
Mert a volt, s ami nem lett, beférkőzött cudarul,
a semmi napoknak minden pillanatába.
Éppúgy, mint a köd a völgybe, beszorult...
Már oly rég nincs miért, s mégis...
Az idő rohan, de csak csigalassúsággal
visz el belőle egy-egy cafatot.
Belém etted magad.
Semmi sincs, s mégis van.
Olyan ez, mint az egyirányú út,
csak nem vezet sehová.
Most az útszéli póznák szürkesége is vakít.
Kimeresztett szemekkel keresem a fényt,
a színt, amely átragyoghatna a megfakult falakon.
Hogyan nyílt meg, a régen magamra
zárt, rozsdás kapunak ódon lakatja? Nem tudom.
De kinyílt, és nem akar bezáródni. Pedig erős vagyok.
Mégis szüntelen bennem a csend. Csak néha töri meg
bársonybarna hangod, s csak olyankor látom arcodat...
De látom. Pedig mindig mást nézek.
Most borús a táj, és hideg.
Galambszürke a levegő, és páracseppek
lógnak a meggörnyedt leveleken...
Egyedül megyek,

mégis magammal viszlek mindenhová.
Mert bennem vagy. Hogy miért?
Azt nem tudom...

Nagy Ilona - Semmi forte ...

Nagy Ilona
Semmi forte …

https://www.youtube.com/watch?v=YpRuEr7PL1U

Úgy akartam élni, mint a fák,
fehér nyírként nyújtózni a fényben,
s ha vihar ver, törik egy-egy ág,  
kapaszkodni őserős gyökérben.

Vagy tán csavargóként, mint a szél,
gondtalanul táncolni a gáton,
meghallgatni mit a csend mesél,
s megpihenni egy-egy szép virágon.

Talán elfeküdni, mint a fű,
zöldselyemként takarni a földet,
s ha táplál az égi-jó nedű,
harmatommal álcázni a könnyet.

Könnyedén hajolni, mint a nád,
susogni a szerelmetes nyárban
rád simulva, mint a holdvilág,
s tűz-ropogni hideg éjszakákban.

Csak élni akartam… élni, csak
szeretni a zajban és a csendben,
megpihenni olykor, néha nap
- de sosemvolt bűnökért fizettem.

Úgy akartam élni, mint a dal,
szárnyra kelve, trallala, dó- ré-mi,
semmi forte, semmi hangzavar,
úgy akartam… Úgy akarok élni!

Nagy Ilona - Lélekig

Nagy Ilona
Lélekig

Terád gondoltam este még,
mikor a nap már elpihent,  
szemed tüze még bennem ég,  
s a pillanat, mit lopva csent,  
kezed féltését érezem,  
a biztonságot, mit adott,  
tudom, talán csak vétkezem,  
s lehet semmit sem hagytam ott,  
csupán az óra csendje volt,  
de oly gyengéden átölelt,  
ahogy a szürkületbe folyt
és megfestett egy égi jelt,  
belém ivódott csendesen,  
s hiszem, mégiscsak létezik
szerelem, túl az ikszeken,
egészen mélyen, lélekig…

Nagy Ilona - A folyó most szirmot visz ...

Nagy Ilona

A folyó most szirmot visz...

Csöpp bimbóból nőtt ki a kis szirom,
s azt hitte ő lett a virág... bizony!
Büszkén ült a bokornak közepén,
mint királylány, kastélykert zöld gyepén.

Nem is figyelte a lágy hangokat,
hogy körötte is szirmok bomlanak,
s alig fért már szegényke a bimbón,
mert többen is érkeztek egy hintón.

Nem tudhatta, hogy ő csak egy csupán,
egy hatalmas virágnak szép csúcsán,
hogy elvész majd a sok szirom között,
mert virágja most díszbe öltözött.

Apró csipkefolt, mályvaszín ruhán,
bokordíszlet, a tavasz színpadán,
elit hajón parányi gyertyafény,
mit elfújhat egy szellő könnyedén.

Egy éjszakán dörgött és villogott,
s a durva lég szirmokat lopkodott,
oly gyenge volt már, mint egy kis pihe,
s a folyó most szirmot visz... messzire.

Nagy Ilona - Leporolom ...

Nagy Ilona

Leporolom…

Tegnap a felhők tavaszra gyűltek,
gerlék napoztak az ágakon,
a térre színes kabátok ültek és langy szél turkált a sálamon.

Egy újság kavart az utcasarkon,
a postás fütyült és úgy tekert,
egy kutya bottal harcolt a parton,
két kacsa „popsi fenn” ünnepelt.

A vízfelszínen hullámba botlott
és vakon koccant meg rajt’ a Nap,
levélkupacból gólyahírt bontott
s fütyült a rigó a fák alatt.

Végre felbolydult kicsit a város,
s mind, ki a téltől már viszketett
szabadban nyüzsgött páratlan, s páros…
Tavasz lett. Leporolom a nippeket.