Csukás István - Szerelem sós íze

Csukás István

Szerelem sós íze

Már a tél elérte a várost,
plakátok nyalják a ködöt;
a szerelem sós íze magányos
számat marja, mert mint két pólus között
a neonfény északsarki, havas
tündöklése – a szerelem
szívem s szíved közt hatalmas
ívként kigyult: nem vagy velem.
Szabad kóborgó, ámulok,
önként a karodba mi űz?
A tél fehér pincéibe lucsok
verte tavasz fénye betűz;
így omlik össze majd a gőg
és fortyogó kamaszkorom.
Fennhéjázása összetört
szelíden szóló szavadon.

Csukás István - Játék a tűzzel

Csukás István

Játék a tűzzel

Tűzkígyókat rajzoltam én,

ábrándos gyerek.

Parázs izzott a szalmaszál hegyén,

mint szentjánosbogár vergődött, köröket

róva untalan, szeszélyes ábrát,

s lángra lobbantotta a fantáziát –

S később, ha kimerészkedtem topogva

a kovácsműhelybe, apám a magosba

emelt láng-harapta karján,

s gyönyörködött bennem a tűz fölé tartván.

Mit bántam a lópata pörkölt-fanyar szagát,

csak néztem, hogy marja vörösre, fehérre a vasat a láng!

S álmodtam bozontmellű kovács-isteneket,

s fújtam, ha kérdeztek: én csak kovács leszek!

Nem lettem az.

Már az ifjúság tüze mar, éget, űz egyre tovább,

s edz keményre, mint a kovács a vasát

acéllá megedzi –

S tűzkígyókat rajzolok az égre,

https://www.youtube.com/watch?v=woX5D3FQXLo

Csukás István - Beváltatlan álmaimban élek

Csukás István

Beváltatlan álmaimban élek

Beváltatlan álmaimban élek,

nem vár reám bútorozott lakás;

szép ívű legyintés ifjúkorom –

télbe zöld foggal maró olvadás

pezseg köröttem, bukfencezik fönt

a villogó ülepű Nap, tavaszt

feszít ki két mákszem-repülőgép,

s a kölyök meggyrügy álszakállt ragaszt;

húrpöngésű május! vadóc szárnyak

zümmje, a sorsom, szívemben kavarog,

megtisztul – szólni így készülök én,

beváltatlan álmokra hallgatok.

Hibátlan testem dobom mérlegre,

csak nézzétek, hogy majd mivé leszek!

Országot váltok ki bajaimból,

ha gyönyörű mosollyal érkezek.

Csukás István - Annyiszor játszottam a boldogot

Csukás István

Annyiszor játszottam a boldogot

Annyiszor játszottam a boldogot,
most végre boldog lehetnék -
nyugtalanul figyelem magamat,
vajon mi hiányzik még,

mi hiányzik és honnan hiányzik,
a világból-e vagy belőlem,
hogy miért nem csurran a méz,
fanyarul megért szőlőszem;

vagy nincs is, csak a mesében,
elkopott idegeket simogató
szép hazugság, kábítószer,
és mindegy, rossz voltam vagy jó,

s a boldogot csak játszani lehet,
és az élethez ennyi is elég,
az üdvözült angyali boldogságot
nem ismerik, csak a hülyék.

Csukás István - Hideg szél fúj

Csukás István

Hideg szél fúj

Hideg szél fúj, hogy az ember
   majd megdermed.
Kinek jó ez? Csak a kövér
   hóembernek!

Szeme szénből, az orra meg
   paprikából,
lába nincs, de minek is, ha
   úgysem táncol.

Ütött-kopott rossz fazék a
   tökfödője,
megbecsüli, hiszen jó lesz
   még jövőre;

seprűnyél a nagyvilági
   sétapálca,
el is mehetne, ha tudna,
   vele bálba.

Ilyen ő, az udvarunkon
   nagy gavallér,
bár rajta csak ujjal rajzolt
   az inggallér,

mégse fázik, mikor minden
   majd megdermed,
el is mennék, ha lehetne,
   hóembernek

Csukás István - Ablakok hunyorognak a homályba

Csukás István

Ablakok hunyorognak a homályba

Ablakok hunyorognak a homályba,
e szelíd csillagok biztatnak, hogy
hazatérjek, a hó dereng, mint a
rejtett világítás, szinte zümmög a fény,
a felüljáró sötét üstökösként kanyarog
Óbuda felett, szikraként röpködnek
az autók a magasban, elnyeli őket
a téli ég, az ég is lejjebb ereszkedett,
fázósan összehúzódik a világ, noszogat,
hogy hazatérjek; római kövek, odvas
szájgödörből kiálló falmaradványok
kísértenek komoran: ha belecsorbul is
a fogunk, de mindent elrágunk! hallik
az ősi fogcsikorgatás, elkeveredik,
a villamos sikolt helyettünk a sínen,
a busz hörög utolsót a megállóban,
vörös ütőérként lüktet a neon a falon,
majd agyvérzést kapva kihuny, utolsót int,
hogy hazatérjek; bajuszos kocsmaajtó hív,
villanykörte vet kétoldalt árnyékból
bajuszt, egyél-igyál, dalolj vígan,
a rád csukódó éjszakában erre az egérút,
mielőtt hazatérnél, csettints a cigánynak,
peregjen a cimbalom, büfögjön a nagybőgő,
kékfrankos alvad a pohárban, s a barátok,
a vidám cimborák harcsaszájjal tátognak,
észre se vették, hogy nem voltál ott, megléptél
bensődben az erősödő sürgetéssel a sötétben.
Virágbolt vizionál, mutat darabka nyarat,
szegfű, rózsa meztelenkedik az üveg mögött,
most már nincs messze, kilazít az együgyű
csoda nehéz álmomból, mert ugye,
álom volt az egész, néha boldog, néha
lidérces, káprázó szememből tükröződő,
rángatózó szívemből kimuzsikáló, homályos
sejtjeimben naponta elenyésző, naponta
feltámadó, bőrömre női ujjal firkálgató,
édes, keserű, édes, keserű, édes, keserű!

https://www.youtube.com/watch?v=tiQiBBU7Lug

Csukás István - Számon méz íze van

Csukás István

Számon méz íze van

Évszakom az ősz, évszakom a szerelem,
ruhámra varrom kettős címerem,
csatámra várok, néma rajvonal
vonul s itthagy látomásaival,
ökörnyál fércel vadul szétszakadt,
összefüggéstelen évszakokat,
szerelem enyhít nagyra tervezett
futást, ha pihenőkre szétesett;
piros szem pillog a bokor alól,
hogy így is jó lesz, hogy már így lesz jól,
ha sátort ver fölém a nő s szelíd
szavakkal oldja szívem görcseit,
álomkék égboltra visszaevez
velem s ha madár-gyöngéden neszez;
hogy így lesz jó, ha halhatatlanul
az ifjúság páros szobra felmagasul,
háttal a halálnak, szemben a halállal,
ha örömből, kínból egyforma részt vállal;
ha lobogtatja kendőjét, a remény
zászlóját s fényfoltok sütnek szemén,
s mosolya villan, nyári zivatar,
ha lányos bújába lágyan betakar,
már így lesz jó; számon méz íze van,
fejemnél csillag muzsikál hangtalan.

Csukás István - Vadgesztenye koppan a fejemen

Csukás István

Vadgesztenye koppan a fejemen 

https://www.youtube.com/watch?v=6M3JBId3FlE

Vadgesztenye koppan a fejemen, itt az ősz,
na, ez aztán elcsépelt költői téma!
A vadgesztenyét mindenesetre zsebre vágom,
ajándék ez is, vagyis ingyen van, mint
a levegő, vagy a fák aranya, vagy a bokor
sün-szuszogása, mohón begyűjtök mindent,
jó lesz még – mikor is, mire is? Jó lesz
bizony! Madár fürdik a kerti csapnál,
kutyafej nyúlik ki a kerítésen, körte
bimbamoz, dió pislog manószemként
a ráncos szemhéj mögül, elteszem ezt is
a többihez, hogy a végén ne üres kézzel menjek.

Csukás István - A szerelem évelő hite őriz

Csukás István

A szerelem évelő hite őriz

A szerelem évelő hite őriz!

Mogorva, vert egek vonulása

fejem fölött, evez az esővíz

lucskában a fecske szárnya.

Mert ősz lesz kint-bent s láthatatlan

lesz, mire felérnénk, a lélek orma,

hörögve s darabos szavakban

végítéletet hirdet a csatorna.

Védekezni nincs kedvünk, sietve

nem éljük le, amihez nincs időnk;

várunk szép hittel, egymáson feledve

szemünket: ki sikolt előbb?

Csukás István - Üzenet

Csukás István

Üzenet

Majd gyermek leszel, horzsolt térdeid

árulkodnak kurta szoknyád alól,

majd gyermek leszek, ölyv örvényeit

érzem zuhanni szívemben, csahol

nyált gyöngyözve kutyánk, tyúk ül a léc-

kerítésen, sós gerinc-ív a nyár,

még idegen vagy s akármerre mész,

semmit sem sejtő szemem rádtalál;

majd álmodsz még, mint visszaálmodom

eltűnő perceim rovar-sűrű

özönlését lámpás asztalomon,

majd álmodsz még lágyan, hogy jegygyűrű

ég ujjadon s blúzod már megfeszül,

tejfényben alszol kitakarva, ring

veled az ágy és érintetlenül

ébredsz s nézed szemed kék holdjait;

még idegen vagy és magamnak is

idegen vagyok, gyűlik nyelvemen

hánytató, jéghideg, kesernyés íz,

kínjaimat kiköpni nem merem,

félarcú ég, tövis-szája torony,

rándul rám, madár sisteregve száll,

mögöttem nád-hajlító alkonyon

tutajozik a gyerekkori nyár;

még idegen vagy, de majd ha veled

élek, elmondom, mint szerettelek!

Csukás István - Kócbaba

Csukás István
Kócbaba

Volt egyszer egy kócbaba,
kenderkóc volt a haja,
csutka volt a dereka,
ilyen volt a kócbaba.

Mindig készült sétálni,
tán vőlegényt találni,
a haját kisütötte.
a száját kiföstötte.

Tükör előtt illegett
nap-nap után eleget,
mikor végre elindult,
az ég éppen beborult.

Ahogy sétált kevélyen,
szemébe nézett mélyen,
suszterinas, péklegény,
- az fiatal, ez meg vén!

Aztán jött egy katona,
puskája volt, meg lova,
ránézett a kócbaba,
s elment vele moziba.

Csukás István - Szomjas évszakom

Csukás István

Szomjas évszakom  
https://www.youtube.com/watch?v=Auh-E8fkwMY

" Szívemig húz a szerelem,
szíved verését hallgatom.
Télből, csendből győztesen
feltámad szomjas évszakom,
fuldokló hite milljó zöld
torokkal a napfényre tört,

így nyitsz bennem, tán tudatlan,
félszeg jóságomra ablakot,
hogy ne legyek, emberi alakban,
vakon zuhanó halott,
modell a pusztuláshoz, itt
belül ne tervezzek állatit.

De mint nyers színek közt szemed,
acsargó vágyak közt szavad
sosem volt egyensúlyt teremt,
veled legyek én boldogabb.
Ütőered ver: rebbenő fecske,
míg bőröd nyár-ízét keresve

csókollak (nyárba horgonyt dobunk),
vár ölelésed tiszta hona -
Két kézzel pazarló korunk
véget ne érjen soha!
Áldlak én érte, míg a vér
szívemből szívembe visszatér. "

Csukás István - Piroslik már a fűz

Csukás István

Piroslik már a fűz

Piroslik már a fűz, lebeg,

hintáztatják tavaszi szelek,

borzongás fut a vadvizek

bőrén, tavalyi nád zizeg.

Kiderül, beborul szertelen

a táj, mint iramló életem,

megugrik, vad kanyart vesz az út,

cammogó tél alól kifut.

Kocog kócos bundájú nyúl,

új nyomokat ízeket tanul,

kitágult cimpákkal szimatol;

lepkeként forog a libatoll.

Ól fehérlik, korai kacsák

habarják fecsegve a pocsolyát,

dob-robaj: csikók sűrű vére

kifröccsen, felfut tiszta égre.

Piroslik már a fűz, lobban,

szelíd bánat a dalomban,

kaparászik könnyes izgalom

szívemen, elszorult torkomon.

Csukás István - Februári csalogató

Csukás István

Februári csalogató

Barlangjából medve, a tél fehér

pincéiből kijöttem vadvíz-zöldbe,

hunyorgó szememet csalja kacér

fák lenge, korai levél-kötője,

szikrázó meztelenség, ablakok

áttetsző szemérmetlensége fog

ketrecébe, hogy kapjak új erőre.

Kapnék az évszak gyors alkalmain

mohó reflexekkel, mint lobban vészes

hirtelenséggel a kankalin;

szívem szertelen szabadságot érez,

a mindent-újrakezdés vad öröm-

mámorát, hogy bordám is börtönöm –

Szűk lett a megfontolt vakmerőséghez

az égbolt is, a tűnt kölyökkori,

pedig vágyaimba majd belehaltam,

most pillanat alatt lekörözi

a szívem örömtelen diadalban,

s új eget keres, repülni muszáj,

csattogó szárnyat áhít az uszály –

s szárnyamat szemérmesen becsavartam.

S várom józanul, hogy majd összeáll

súlya, értéke szerint a rend bennem,

mint tavaszi vázlatból tömör nyár,

hogy alig kell valamit hozzá tennem.

Álom, hit anyagával összeér –

a madár akusztikája a tér,

vele él egyértelmű szerelemben.

Foggal-körömmel megvívtam kamasz-

időm, nem véreztem el kis csatákon,

ózonom e lőporszagú tavasz,

rügyek durrognak, foltokban hó: lábnyom,

inal csikasz horpaszú február,

űzi, nyomában március dudál;

nyomomban hujjogató ifjúságom.

Csukás István - Hóesés ringat

Csukás István

Hóesés ringat

https://www.youtube.com/watch?v=6M3JBId3FlE

Hóesés ringat megfagyott eget,

no, még egy dalt az elsuhant

fények után, mint nagy üveghez,

éghez verődik a varjúcsapat,

Isten szemüvegéhez a látomás,

földbe ásott halottakra hó

rakódik – közbül bukfencez a nyúl,

inal, maroknyi szőr, csont, vércsomó;

no, még egy dalt az elsuhant

fények után. A zöld, a kék,

a csörömpölő színarany, a bíbor mély

kondulását hallja a jég-

vályut dühvel harapdáló tehén,

farkassá vadult kutya ráz

lábtördelő koloncot, hőköl,

farára ül, mint csontos halott ujj,

megfenyegeti rezdülve a sás;

a puszta vásznán vércsöpp hömpölyög,

alkonyul, egymást horzsolva összeér

a fekete ég s az álomnyi fehér.

Csukás István - Decemberi vázlat; - Karácsonyi dal

Csukás István

Decemberi vázlat

Őrizlek már, futhat a vonat messze veled,

vagy billegve csillagokig vihet fel a repülő!

Nézem a bontakozó estét, mint régi varázsló,

aki nyugtalanul érzi, hogy más jelek nőnek,

más látomások, mint a csillag s mint a telihold;

mást mutat csontig lehámlott ágak nagy szövevénye,

mást a cikkanó holdfényben szétburjánzó árnyék –

tégedet sejt meg először, aki már e világnak

más formát adsz, ujjadat érzi, tudja a szív,

s csókodat: bűvös zárként rákapcsolódik a zűrös

lélekre, hogy zárva maradjon s újra nyitódjon;

de a szédülő mámorból felocsúdva, a józan

pillanatokban még nagyobb sejtés bűvköre vonz:

még csak a rajzolódó, csudaszép jövőt látom!

Ó, hát légy te velem mindent elrendező szívvel!

Most csak az este fonja ezüstös láncait érted,

s ezüst lépteidet imitálja a megcsaló holdfény:

csillan a tükröket tartó tócsákon, repedésen.

*

Karácsonyi dal

Faggyúszagával felém leng

újra a karácsonyi gally,

sztaniol cincog s a lélek

lepedőnyi szárnyaival

fölrepül a mennyezetig,

villanykörte a glória -

ahonnan leereszkedik

darócban az Isten Fia...

Égbe röpítő, együgyű

varázs, szalma-bélelt jászol:

téli Nap, a nehéz begyű,

havas nádtetőkön gázol.

s apám vígan az udvaron

karácsonyfatalpat farag,

öcsémmel ámulva lessük.

Kölyökkutyánk havat harap,

vérszagot keres borzolva,

kormosszélű tisztásig fut,

hol hajnalban hullt a hóra

hízó torkából szökőkút.

Fedő alatt leves ázik,

jön az angyalhajas alkony,

s a Karácsony lehintázik

faggyúszagú fenyőgallyon.

*

Karácsonyi ének a pásztoroknak

Mert angyal suhant, ingével súrolva a sziket,

a torsot, kutyák kaptak utána álmélkodva,

a gubancos szamár elsavanyodott ínnyel rémüldözött;

mert a fekete ég alatt angyal suhant, hófoszlány,

isten megfagyott lehellete, dérlepte nádas ringása,

tündöklő nyári szárnycsapások, ölyv, csíz fehér árnya,

sírós őszi ködök, gödörmély köhögések visszhangja;

mert együgyű álmotokon, jámbor hortyogásotokon át

angyal suhant, pendelyes gyerekkor emléke, kemencesutok

melege, bögre tej, kenyér jóreggeltje, szalmakazal alkonyok,

kifakult kék kötények illata, torokfájás, rozsdás szög

ma is eleven sajgása, ó, milyen hamar elveszített éden;

mert a sistergő csillag világnyi huzatában angyal suhant,

templomablak foszforeszkálása, dörejlő orgonaakkord,

miseruhák aranyférce, püspökcsibuk füstkarika glóriája,

plébániák hízott libája, szentképek meztelen nőteste,

aranytól, gyémánttól roskadó, lassúdó mélyrepülés,

– fölriadva a puszta földön, kapkodva megsüvegeltétek.