A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szeicz János dr.. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szeicz János dr.. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. december 13., csütörtök

dr. Szeicz János - Hiányzol; - Karácsonyi sóhaj


dr. Szeicz János
Hiányzol


Hiányzol,
már párnám sem őrzi illatod,
kívánlak,
a lelkedet, az örökkévalót,
a testetlent,
az élet határán megnyílót,
a végtelent,
a lelkem fájón hiányzó felét,
kívánom
tudva, az már a léten túli lét.
*
Karácsonyi sóhaj


A boldog szavakat jó ideje gyűjtöm
egy kedves karácsonyi dalhoz,
de a síró gyerek mindig eszembe jut,
kit a boltból anyja kihúzott,
neki kenyérhez ajándék nem jutott.

Hozsannás ünnepi dalt kellene írni,
arról, hogy megszületett Jézus,
és a fenyőfák tövében ünnepelni!
Bár olyan kevés ember érti,
mikor Krisztus lesz, miért kell meghalni.

Szeretünk összebújni ezen az estén,
hogy álarcok nélkül szeressünk,
hogy együtt a közös dalt dúdoljuk végre,
és hittel nézünk fel az égre,
az élet vad karénekét feledve.

Dalolnék én is, de torkomra forr a szó,
hiszen a háborúkból élő
fegyvergyárosok tegnap még bombát dobtak,
embereket pénzért gyilkoltak,
és ezek majd mindent folytatnak holnap.

Csak egy bűvös éjszakán szabad a lelkünk,
börtönéből ilyenkor kitör,
és bizakodunk áhítatos csöndben,
habár tudjuk, hiába minden,
nem a sorsunkat váltotta meg Isten.
**

2018. október 15., hétfő

dr. Szeicz János - Az élet vándorai


dr. Szeicz János

Az élet vándorai


Megyünk, mindig megyünk,
vonszoljuk magunkat
valami cél felé,
ami vonz sokunkat,
de nem tudjuk, miért
olyan nehéz...


Megyünk, mindig megyünk,
álmokat kergetünk,
boldog vidámakat,
és rossz lidérceset,
de már álmodni is
olyan nehéz...


Tudja-e valaki,
hogy az a rögös út,
amelyen most járunk,
elvezet a célhoz,
mely meghatározza
majd sorsunkat?


Hiszen lehetetlen
egy álomfosztott célt
követni!
Menni, mindig menni,
vonszolva magunkat
a semmi felé,
és tudni,
nem lesz megérkezés.

2018. szeptember 3., hétfő

dr. Szeicz János - C'est en szeptembre ...


dr. Szeicz János

C`est en szeptembre...


Akkor is szeptember volt

e dal jár fejemben napok óta.
Becaud dalából kel az emlék,
egy párizsi ősz varázslata.


Bár szeptember volt,
még simogatott az őszi nap,
s mi álmodozva néztük, ahogy
egy levelet a szellő fölkap.


Már szeptember volt,
a tájtól éppen elköszönt a nyár,
de a Luxembourg kert fái közt
még sétált sok szerelmes pár.


Szép szeptember volt,
fény játszott a dús kertnek ölén.
Tudtam Veled c`est beau la vie,
de sárgult már néhány levél.


Most szeptember van,
és hűvös már az őszi hajnal,
egy csodás párizsi őszre
emlékezem Becaud dalával.

2018. augusztus 19., vasárnap

dr. Szeicz János - Naplemente után


dr. Szeicz János

Naplemente után


Ellobbant hát az utolsó láng is,
halványan mert csak lobogni,
varázsa volt szemed sugarának,
nem tudom tüzét feledni,
utolsó csillagként ragyogtál át
a rám boruló alkonyon,
tudtam, a szerelem életet ad,
ha akarom és vállalom.


Ameddig álmodni merek, még élek,
lágyan, messziről szeretve
téged, és hűségesen követve
lépted, hiányodat tűrve
hinni akartam, lenyugvó napom
arcodra mosolyt simíthat,
hittem, még virrad rám egy csodás nap,
mely felvidítja sorsomat.


Vállaltam bátran a kockázatot,
hogy összetörheted szívem,
hiszen hajamat árnyalja a dér,
s az idő sem kedvez nekem.
Ma már nem is tudom, hogy merre jársz,
egy tenger választ tőled el,
mélyülnek az arcomon a ráncok,
s élek tettetett közönnyel.


Sorsomnak hát végleg szárnya hullott,
hisz áltattam magam csupán,
most koptatom üres óráimat,
verset írok rólad sután,
sírnom kéne az eget tagadva,
megkövezni az álmomat,
fáj ez a kegyetlen szerelem, mert
belém égette arcodat.

2018. július 6., péntek

dr. Szeicz János - Utolsó menedék


dr. Szeicz János
Utolsó menedék

Ha minden lefoszlik
a vélt világról,
s csak a kopott valóság marad,
ha elmúlik az álom,
és felébredve
a lét csupasz csontjait látod,
ha a legendákból szőtt
mesevilágod
a múlt homályába merül,
s elmúlik varázsa,
akkor vigasztaló
a vers cirádás szó-virága,
mint utolsó menedék.

2018. június 3., vasárnap

dr. Szeicz János - Amikor menni kell


dr. Szeicz János

Amikor menni kell


Ragyog a gyöngyszín holdfény,
s mint csöndes zuhatag
hull alá a vén Dunára,
megfürdeti 
a holdsugárban a karcsú hidakat.


A szobra mellé ülök,
csillan a vízfodor.
Sodródom, mint egy homokszem
a vén folyóban, de lelkem
már máshol kóborol.


Bár enyém ez a város,
születtem és élek
itt számolhatatlan éve,
mégis, szívemet kitépve,
új létet keresek.


Nem a táj változott meg,
belül bomlik minden.
Mi köztünk emberi kapocs,
azt az új rend széttapos,
és elüldöz innen.


Képed agyamba vésem
én kedves városom,
hogy az Elba partján ülve,
képed szívemre ölelve,
emléked megtartson.

2018. május 3., csütörtök

dr. Szeicz János - Ennyi volt


dr. Szeicz János

Ennyi volt


Utam végére odáig jutottam,
ameddig a sok „futottak még”,
akik csupán félszívvel tettek-vettek,

 mégis nekik lesz könnyebb a vég.


A sorsom nem tett vakká vagy süketté,
a tér, s idő, amelyben éltem
adott is nekem és vett el egyaránt,
voltam bátor, s ha kellett, féltem.


Indultam lentről, semmivel kezemben,
árokparton sosem hevertem,
dolgoztam ésszel, sokszor két kezemmel,
ha hagytak, szeretve szerettem.


A sorsom volt, hogy lettem, ami lettem,
vállaltam, ezt adta az élet,
adott családot és égő szerelmet,
célokat, amelyekért égjek.


Már nem dalolgatok, mert fogy a papír,
és babért sem osztanak érte,
hát ennyi volt, már nincs miről mesélni,
minden mesének egyszer vége.

2018. április 4., szerda

dr. Szeicz János - A nyelv, amelyen szólok


dr. Szeicz János

A nyelv, amelyen szólok


A nyelv, amelyen szólok, egy sziget,  
egy csoda a nyelvek tengerében,  
ha megkaptam, már el nem hagyhatom,  
szívemben él, egy örök szerelem.


Mert szeretem a verset és a dalt,
birtoklom a szavak szabadságát,
álmodozva, önfeledten írok,
és élvezem e nyelvnek a varázsát.


Miként a könny, úgy buggyan ki a vers,
nem képes önmagát megfejteni,
álom-tájon jár, túl az árnyakon,
a végtelent nehéz megérteni.


Én nem futok el végzetem elől,
vállalom és nem feledek semmit,
a múló idővel szeretkezek,
s magamban hordom múltam titkait.


Téged kereslek, fogd meg a kezem!
Mindegy miféle nyelven szólsz hozzám,
ha megérintesz, érteni fogom,
s hogy szeretlek, e nyelven mondanám.

2018. március 4., vasárnap

dr. Szeicz János - Végül



dr. Szeicz János

Végül


Évek szálltak el fölöttem
száguldva, csaló az idő.
Az út végén állok, de csak
homlokomon lett több redő.


Most már, hogy lassan eltűnök,
megvallom neked, jó hazám,
hű voltam és szerettelek.
Te bántál velem mostohán.


Hiába kerestem titkát,
nekünk mit rejthet még e kor.
Majd ha lesz kérdésre válasz,
megfejtheti az utókor.


Voltam, de amit szerettem
köröttem, lassan elfogyott.
Szerelem, férfiharcaim
elhagytak, hát szabad vagyok.


Eszményektől izzó szívvel
voltam népemnek hű fia,
de fáraszt a tüskés világ.
"Finita la comedia!"

2018. február 2., péntek

dr. Szeicz János - A szó már nem elég



dr. Szeicz János

A szó már nem elég 

Aki töprengő, azt itt leszólják,
a sorból kilógót agyonmarják, 
  ha sok embert zavar egy gondolat,  
és szólni mersz, fejjel mégy a falnak.

Mégis keresnünk kell az igazat,
 ránk az átok végleg nem ragadhat,  
tárjuk fel, mit rejt a lelkek mélye,
 mert túl sokan hullnak már a mélybe.

Embereket a porba aláztak,
utcán élő csőlakóvá váltak.
Lebecsülni őket azért könnyebb,
mert így felelünk meg a közönynek?

Ki tudhatja, ki mint jutott oda,
utcára őt mily sors taszította?  
Segíteni, ha akarok rajta,  
le kell hajolnom érte a porba.

Akkor látom arcában a munkást,  
aki évek óta nem kap munkát,
és látom a sarkon vézna lányát,  
ahogy árulja magát a járdán.

Őket látom, bármerre is megyek!  
Legyek csendben, amíg ők éhesek?
Legyen inkább ez a világ csöndben,
hogy jobb világot teremthessen Isten.

2018. január 5., péntek

dr. Szeicz János - Idegen az éjszakában



dr. Szeicz János

Idegen az éjszakában


Az éjszakai égen lebeg a városfény,
fényszmog takarja a csillagokat.
Magányos emberek közt, meztelen lélekkel
és görcsös szívvel járja az utat.


Botladozik, mint a részeg és eltűnődik,
hogyan rontotta el az életét,
magával is vitázva faggatja a sorsot,
majd magába rántja a vaksötét.


Révületbe sodorja a fáradt mámora,
rágyújt, és a cigaretta fénynél
rágódik filozófiák és viták felett,
miket, mint a port, hordott el a szél.


Még emlékszik gátlástalan ígérgetőkre,
vakhitű nemzedék átkaira,
kik régen elfeledték a küzdelem célját.
És emlékszik régi álmaira.


A megszokott padján dermedten vackolódik,
és megbámul egy fényes ablakot,
feléje abból az otthon melege árad.
Neki ez többé meg nem adatott.


Már csak aludni vágyik, mélyen, mint a halál,
hazát cserélne, de itt vert gyökeret,
hitte, övé az utca, de elvették tőle
már azt is, ahol eddig élhetett.



2017. december 8., péntek

dr. Szeicz János - Hajnali álom



dr. Szeicz János

Hajnali álom


A hajnal még csak gyenge gyertyaláng,
mely vakon bolyong a tereken,
az álmos éjszaka lustán hever,

 nyújtózik buján és meztelen.


Önmagamba hívlak öntudatlan,
ahol nem vagy, hiányzol onnan,
újra rajzolom tested vonalát,
létezésed álmomba fontam.


A sejtelmes fényben felidézlek,
s bíbor szavakkal megfestelek,
megtöltök veled teret és időt,
hogy érezzem, újra létezel.


Az álmok ködében elmerülve
aludni, elhinni, újra él!
A párnára kiszökhet a könnyem,
most megszűnik az idő, s a tér.


A hajnali szél álmából rezzen,
és felhőket kerget morcosan,
őszi szél, öreg fák tördelője,
álmokat űzve tova suhan.

2017. november 9., csütörtök

dr. Szeicz János - Kihunytak már a régi tüzek



dr. Szeicz János

Kihunytak már a régi tüzek


Már csak fáradt közönnyel élvezem
a csöndet és az őszesti derűt,
talán egy hangya jobban érdekel, 

  mint a tv, hol ember embert üt,  
és kiknél bizonnyal szelídebb  
egy kis fénylő szemű szelíd eb.


Akár egy kizárt idegen, nézem
a hazug és álságos honderűt,
az elfútt hiteknek csúf szemetjét,
a félreállókat és az egyszerűt,
ki szóra táncol tébolyultan,
s kikben oly szomorún csalódtam.


Nem tudom, mily átok telt be rajtunk,
hogy a panaszra sok ember süket,
fogcsikorgató dühök bénítják
és megkövesítik a szíveket.
Hazánk most végre több is lehet,
de kihunytak a régi tüzek.


Európa újra békétlenkedik,
s magyar vádolja az európait.
"Ecce homo" latorrá vált megint.
Mily ősi bűn perzsel mindent ma itt?
A rossz bennünk miért erősebb,
amikor hazánk már merő seb?

2017. október 6., péntek

dr. Szeicz János - Őszi csendben



dr. Szeicz János

Őszi csendben


Lázas tűzzel pirkad meg a hajnal,
fény zsibong az őszi táj fölött,
de gomolyog még az éj sötétje
a ködben úszó házak mögött.


A bágyadt fáknak sárga lombjai
reszketnek az opálos fényben,
s a kószáló széllel útra kelnek,
a Nap is felkúszik az égre.


Szél söpröget a vad kővidéken,
rőt szőnyegét önti a tájra,
s az ablakokon váratlan kigyullad
a Napnak szikrázó zsarátja.


Rám telepszik az elmúlás csendje.
A szórt fény kristállyá merevül
egy szeszélyes felhő rossz rongyain.
Lelkem az őszi csendbe merül.


Szép tavasz volt fürge ifjúságom,
most megszerettem ezt az őszit,
már halkabban élek, s azt se bánom,
hogy nem kaptam érte semmit.

2017. szeptember 8., péntek

dr. Szeicz János - Üvölt a csönd



dr. Szeicz János

Üvölt a csönd


Valahol valakik énekelnek,
szomorú dallam száll a csend fölött,
bús dala az eltűnt reménynek
sír az adyendrés zsellérföldeken,
és dübörög proletáros dühvel
józsefattilás külvárosoknak
ónszürke betongettói között.
Az írástudók bénán hallgatnak,
hogy ne süllyedjenek mocskos hazugba,
és szalmát sem mernek keresztbe tenni.
Ha nincs út, lehet előre menni?


Ez itt és most a változás kora,
egyre csökken a táv és az idő,
s magát mint lehetőség kínálja.
Nem mondhatjuk, hogy el nem érthető!
A régi rögtől el kell szakadni,
törjön meg a halotti némaság,
a csodák korát most kell megnyitni,
moccanjon a teremtő akarás,
akkor is, ha véres szilánk hullik,
mert a szárnyalás több, mint a semmi.
Új utakon kell előre menni!


Már semmit sem érnek a nagy szavak,
ha a jövő ismét a múlt marad.
Üvölt a csönd, tombol az ősharag
bennem, s a szív a kíntól megszakad.


2017. augusztus 9., szerda

dr. Szeicz János - Nélküled nem kell



dr. Szeicz János

Nélküled nem kell


Minden, mi volt, az durván szétszakad,
Adieu! Isten veled, boldog idő,
többé nem álmodhatok rólad,
mert hiányodtól szívem már beteg,
s ez nem történhet többé meg velem.


Semmihez sincs kedvem, fáradt vagyok,
amikor elmentél, megállt az életem.
Őrülten úgy teszek, mint aki boldog,
hiszem, maradtál életemnek része,
de ez csupán a calvadosnak íze.


Nem, nélküled nem kell a szerelem,
de magányomban végleg elveszek,
és üressé lesz minden énekem.
Nem tudok én hallani más semmit,
csak tűnő hangod üzeneteit.

2017. július 12., szerda

dr. Szeicz János - Erató csókja



dr. Szeicz János
Erató csókja

Szerencsés vagy, ha öleléssel vár,
inge lehull, és ő magára von,
vad csóközönben forr össze két száj,
fölé, mint boldog magvető borulsz,
és ő szelíden karikába zár,
mámorában kéjesen dorombol,
forró szobád úgy fűti már a vágy,
ringatod hol lágyan, hol keményen,
vulkánból ömlik friss ambrózia,
és gyöngyök gyűlnek keblei közé,
a világ megáll egy pillanatra,
és a gyönyörnek kettős sóhaja
az egekbe száll összefonódva.

2017. június 16., péntek

dr. Szeicz János - Nyitott tenyér



dr. Szeicz János

Nyitott tenyér


Miként a nyitott tenyér
feltárja életvonalát,
melyet belevésett
a sors,
úgy írok rólad verset,
pőrén mutatva lelkem
magányos kuszaságát,
ha nem vagy velem.


Az éjszaka csupa csillag,
a szmogot elfújta a szél,
a hold kövéren ballag,
az asztalon kenyér,
vacsoramaradék.
Ízetlen nélküled az étel
és az élet, érzem
szűkül a koszorúér.


Fekszem a hűvös ágyon,
az álom elkerül,
az égen úszó holdat látom,
fázom egyedül.

2017. május 19., péntek

dr. Szeicz János - Meditáció



dr. Szeicz János
Meditáció

Zöldellő lankák közt bolyongva
érzem a széna illatát a szélben,
elém ezernyi százszorszép terít
dús fehér szőnyeget a réten.

Iszom a nap fényét, s a tájat
csodálom, aranyát ringó kalásznak,
és méhzöngte akáciák alatt
fürtös virágok között várlak.

Oh, ha láthatnád te is velem
hímes mezőnek cifra díszruháját,
és éreznéd a fák árnya alatt
búvó zsálya fűszerillatát.

A természet csendje beborít,
mint forrás, csobog át rajtam az élet,
ősvizének mélyében kereslek,
s tán újra megtalállak téged.

2017. április 25., kedd

dr. Szeicz János - Kísérlet az elmondhatatlanra



dr. Szeicz János
Kísérlet az elmondhatatlanra

Sosem voltam misztikus, hiszékeny,
réges-rég nem élek már mesék tején,
hogy lelkeké a társtalan magány,
megéltem én is kis szobámnak mélyén.

Nem érted, ha elkerült az élmény
és nem élted át e misztikus csodát,
mikor a lélek megérzi társa
hatalmas mágnesként vonzó áramát.

Én sem tartom az időt kezemben,
mégis, az emlék, a régi pillanat
felidézi a felejthetetlent,
ahogy felfedeztem hozzád az utat.

Azt a pillanatot élem újra,
amely megfordította az életem,
ma is tisztán érzem azt a percet,
mikor először találkoztál velem.

Fehér inges, kedves leány voltál,
a tekintetünk összeforrt, és tudtam:
- mert villámként csapott rám az érzés -
Most megtaláltam! Őt, akire vártam.

A sorsunk volt, hogy rám találj te is,
hiszen nem én kerestelek csak folyvást.
Megfejthetetlen az a pillanat,
mikor a lelkek felismerik egymást.