Tompa Mihály - A vándor könyvébe

Tompa Mihály

A vándor könyvébe

Kit változó kép csalogat tovább,
S nagy messze földek tájain ragad,
Ki jársz hullámon, havas bérceken:
Megáldja Isten! vándor, útadat!
Eszedbe jusson, ha a vágy veled
Egy helyről másra nyugtalan siet:
Egész világé hogy mégsem lehetsz,
Egész világ nem lehet a tied!
S hogy lelked egykor lész fáradt madár,
Előtte fény s zaj: fárasztó, unott;
A zajgó körből nyugalomba vágy,
Ohajtván csak egy bizalmas zugot.
Azért hatalmas, nagy népek között,
El ne felejtsd hazád és nemzeted!
Mig a világ azoknak birtoka:
Ennek mindene az, ha szereted!
Tekintsd meg a nagyok sírszobrait,
De őseidnek hamvát ne feledd...
Ne, a fényes, dús paloták miatt:
Az egyszerű kis szalmafedelet!

Tompa Mihály - Pacsirtadal

Tompa Mihály

Pacsirtadal

Ébredj fel, ébredj álmaidból,  
Földnek határa, völgy, halom!  
A költő dalt az elközelgő  
Tavasz nevében hallatom.  
Zöldűljetek ...! a gólya, fecske  
Elérkezik s meglátogat; 
  Fogadjátok nyájas mosollyal 
  Az elfáradt vándorokat!

Szeretni nem mer a madárka ...  
A ritkás, tarlott berkeken  
Nincs elborító néma rejtek,  
Hol édes a hű szerelem;  
Fészket se rak ... nincs lomb az ágon. 
  Reá hűs árnyat hinteni;  
Pedig ... véletlen megjöhetnek  
Féltve ápolt kicsínyei.
 

Medrében, a kopár mezőkön  
Oly nyugtalan sír a patak,  
Mint a kisded, kit bölcsejében 
  Soká magára hagytanak. 
  Oh keljetek fel, rét s mezőnek 
  Mélyen alvó virágai!  
Ékes liljomok, nefelejcsek, 
  Jertek el hozzá - játszani!

Ébredj, szendergő élet ébredj!  
Hideg sirodból tört elő,  
Boruljon illatos virágba  
A szintelen halom, mező!
  Harsogjon a lég, a ligetben
  Dal és visszhang beszéljenek;  
A rétet dus rendek borítsák,  
A rónát ért kalász-fejek!

Elég az álom! - lankadást ad,
  Ha hosszu, új erő helyett, 
  Természet, a feltámadásra  
A pillanat megérkezett! 
  Fel, fel! munkás meleg napokkal  
Sietve eljövend a nyár;  
Sok szép remény a teljesűlés  
Gyümölcshozó üdvére vár!

Hideg világ! mély álmaidban,  
Halld és érezd meg énekem,  
Amellyel hivlak, költögetlek,  
S fagyos kebled melengetem! 
  Dalom fennről, a napsugárnak  
Honából hangozik feléd:  
Ébredj, ébredj! láttasd meg a dal  
S meleg sugárak erejét!

https://www.youtube.com/watch?v=7TSshOEncVI

Tompa Mihály - Kikeletkor.

Tompa Mihály

Kikeletkor.

Szellő támad délről s fujdogál melegen,  
Olvasztja a jeget a büszke bérceken,  
Üdül a föld, arcán mosoly kezd látszani, 
  Szegény rabnak végre tágulnak láncai.

De még se higy vakon, mert az idő csalárd! 
  Még zúz, jég fedheti az ébredő határt,  
A tél boszút állhat a füvön, levelen, 
  Mely bizván, legelsőbb, földön, fán megjelen.

Már is kél a vihar ... nem vihar az, mely kél ...  
Sötét bár, nem felhő, - zugó bár, de nem szél!  
Baljós, félemletes, küldött holló-csoport,  
Mit érez ...? merre tart ...? és hol fog ülni tort ...?!

Tompa Mihály - Liliomok harca

Tompa Mihály

Liliomok harca

Szép fehér liliom! a gondos természet,
Hódító kecsekkel mért áldott meg téged?
Ha te nem oly pompás díszköntösben járnál,
S nem volnál bájolóbb minden más virágnál:
Ha bűv illatodtól a méhe és lepke
Lábadhoz nem hullna, kéjtől részegedve:
Ellened az irigy, féltékeny virágok,
Szép fehér liliom, nem ütnének pártot!

A szép virág ellen összeesküvének
Másféle liliomok: sárgák, tarkák, kékek:
E kevély teremtés egy nemzetség velünk!
Vagy mi nem liliom névvel neveztetünk?
És ő uralkodjék felettünk kevélyen...?!
Jertek, alázzuk meg! - igy zúgnak az éjben.
E pártos felkelést, a sárgák és tarkák,
Irigy mivoltukban leginkább akarták:
A szelíd kék, pedig , vonva, rábeszélve
Elegyül a gyászos összeesküvésbe.

A sárgákból egyet választván vezérnek:
A fehér liliomra haddal ütni készek.
Elcsendesült a föld, közel volt az éjfél, -
Négy szótalan tábor mozog a holdfénynél:
Buzogány-fejét a tarka fennen tartja,
Kivonva a sárgák sásalakú kardja.

És így közelegnek, harctul égve bátran,
Remegés van csak a kékek táborában:
A fehérek hada, mint egy hószín fátyol,
Melyet szellő ingat a mezőben távol:
Bája fegyverével hullámzik előre:
Legkevesebb számra, de legtöbb erőre.

Arcok tiszta fénye és a hold világa:
Bűvös fehér ködben olvadnak egymásba:
És tükörében az éji délibábnak,
Mint egy szellemtábor, - s magasulva állnak.
És a fehérektől íme követ mégyen,
Hószínű zászlócskát tartva a kezében:
Csendet, békét, ajánl a pártos feleknek,
Elmondván: mily szégyen, hogy igy ellenkednek!

https://www.youtube.com/watch?v=JfMeiKhOCCY

Tompa Mihály - Karácsony estéjén

Tompa Mihály

Karácsony estéjén

Nem hallod-e? Kopogtat valaki…
Told hátra, édes anyjok, a reteszt!
Setét van künn, s erősen fú, esik…
Ereszd be a szegény utast, ereszd!
Boldogtalan, kinek ma útja van,
S ott éri a szent est, hol idegen!
Csak erre, erre! bátran egyenest, –
A szó elég jókor lesz ide benn!
– Ah, ifjú s vándor, mint a mi fiúnk!

Isten hozott, oldozd le saruid –
Jól ég a tűz, melengesd fel magad!
Szemközt fogott a csapkodó vihar,
Hajfürtöd a két orcádhoz tapadt!
Hja szenvedés az utas élte most…
Szél ostora s köd a kísérete,
Ember s hajlék öröm reája, kit
Éhes, vonító vad kísérgete.
– Nem jársz-e künn te is, szegény fiam?

Elébb, elébb! Úgy hátra mért vonulsz?
Tied köztünk az asztalnál a hely,
Szerény tálunk mellett bor és kalács,
Elégülj meg, vidulj fel, s ünnepelj!
Vendégünk vagy, s szállást ad e fedél,
S alatta szél – hideg, ne félj, hogy árt!
Megosztjuk, ami jót nyerénk – veled,
Nyújtsd közelebb azt az üres pohárt…
– Hol ünnepelsz te most, jámbor fiúnk?

Aztán beszélj, hadd halljam a szavad.
S hogy ifjú szívednek mily álma van?
Nagy cél után kellett eredned – a
Széles világnak ily fiatalon!
Élnek-e még szüleid, a kiket
Úgy érdekel szerencséd és bajod?
Hazafelé fordul-e már utad,
Vagy a tieid még messzebb hagyod?
– Miként az a mi kedves, rossz fiúnk!

Mert úgy van az! oly balga a szülő:
Hogy a fiak serdült korára vár.
Akkor kiszállnak… S árván marad
Üres fészkében az anyamadár.
Bár szüntelen fáj, fáj… ilyenkor ont
Az a hiány legkeserűbb könnyüt:
Midőn az édes vagy szent alkalom
Nagyot, kicsinyt a háznál egybegyűjt…
– Mikor térsz meg mi várva várt fiúnk?

Mikor telnek be édes álmaink…?!
Úgy lenne majd végóránk is nyugodt…
De ím éjfélt üt – a hívő világ
E nagy s dicső ünnepre eljutott:
Hogy reggel új, szent érzések között
Hallgassuk a váltság örök szavát:
Hajtsuk fejünket nyugalomra most,
Jer, a vetett ágy vár… jó éjszakát!
– Jó éjszakát, mi szeretett fiúnk!

https://www.youtube.com/watch?v=SM-t46eYMnY

Tompa Mihály - A szabadban

Tompa Mihály

A szabadban

  I.
Leng már a könnyü déli szellő,
Homály, köd elszéled vele;
S a mennytől a még puszta földig
Titkos folyamban átszürődik
Az ébredés langyos lehe.

Kizöldülnek, fellombosodnak
A völgy, halom s a fűzesek;
Megcsordul majd a teljes emlő:
Sejtben, bimbóban a szülemlő
Élet feszűl, lüktet, pezseg.

És a boldog megteljesűlés
- Hogy a lombot virág födi -
Lész könnyen, kéjben és mosollyal...
- Oh mért születnek fájdalommal
A mi szivünknek örömi!?

 II.
A rózsalomb közt a lugasban
Fülemilék szállása van
És mezején a tiszta légnek
Együtt szállong az illat, ének -
Fűszeresen, bűbájosan.

Bimbók feselnek, - fördve reggel
Hüvös harmatban kelyheik;
S zöld lomb alá a napsugárnál,
Heves csókjával mely alászáll,
Fejök csak alig rejthetik.

Minő áramlás! mennyi bűbáj!
S nincs benne szűnet, nincs határ...
- Az illat-, fény-, dal- és biborbúl,
A gyors idő ha őszre fordúl,
Egy, oh csak egy maradna bár!

Tompa Mihály - Egy Ifjú párhoz

Tompa Mihály

Egy Ifjú párhoz

Szíveteknek vágya bétölt,
Mi volna még álmotok:
Kik az oltár zsámolyánál
Kezet fogva állotok?

Külön, két kis bujdosó ér
Vala eddig éltetek,
Mely a sziklás rengetegben
Cél s kedv nélkül tévelyeg.

S egyesülten cseveg, csillog,
Hullámzik e gyors patak;
Kebelére önnevelte
Virágszirmok hajlanak.

Szerelmetek tarka színnel
Rajzolgatja a jövőt;
Szép álomként minden óra
Bűvös, bájos arcot ölt.

Szent hűséget, boldogságot
Hagyjon hátra e varázs!
A fényes láng ellobog bár:
Maradjon meg a parázs! -

Tompa Mihály - Aratás után

Tompa Mihály

Aratás után

Sokat vártunk ettől az évtől,
Az időjósoknak hivén.
Mondták tavaly, hogy aki éri,
Dús aratást ér az idén.

Midőn a hó elment tavasszal,
A szántóföld reményt adott,
Hogy a mult évben nem hiában
Szórtuk belé a jó magot.

Sarlót, kaszát előkerestünk,
Hogy a sürű kalászfejek
Élesre fent csengő vasától
Előttünk rendre dűljenek.

A csépet is mind sorra néztük,
S amelyiknek hibája volt,
Reá kötöztük jó erősen
A gyengén álló hadarót,

Hogy amidőn a tág szérűre
Kerül be majdan a kepe,
Szemét az érett búza-főnek
Vigan kiverhessük vele,

Melyet alkalmas szélben aztán
Felhányjon a szórólapát,
Kitisztítván a garmadából
Minden polyvát, gazt és lazát.

Ilyen készűlet és reménnyel
Vártuk a gazdag aratást,
De rosz időt járt, és vetésünk
Fonnyadt, veszett szemlátomást.

De száz mérges fű sarjadzott föl,
Gaz, dudva a vetés között,
Indáival a vad folyondár
Mindent befolyt, benyűgözött.

Ködös volt a menny és borongós,
Nem szűlt ujító harmatot,
Sem a földet termékenyítő
Mennydörgésben nem csattogott.

Utána a szük aratásnak
Szivünk ha bátor nyugtalan,
Mégis sokat várunk ez évtől,
Mert a szüret még hátra van.

Megjönnek majd a gazdag ősznek
Derült mosolygó napjai,
Midőn érett gyümölcs alatt fog
A fáknak ága hajlani.

Midőn a víg szüret zajától
A völgy, halom csakúgy kacag,
Száz röppentyű szikrázva röpked,
S megdördülnek a mozsarak.

Sajtóba jő a sárga furmint
S az érett fekete gohér,
Gerézdiből szürünk vörös bort,
Olyan vöröset, mint a vér.

S midőn ez év majd lehanyatlik
S borunk magát kiforrja már,
Vigan leszünk, nagy áldomásra
Csendül kezünkben a pohár!

Tompa Mihály - Pataknál.

Tompa Mihály

Pataknál.

Oh csörge kis patak!
Mondd meg nekem:
Hozzád miért siet
A kedvesem?

Nem tűnik úgy el est,
Nem jő korány,
Hogy itt ne lenne a
Kedves leány.

Boldog te! hallhatod,
- Füzért ha fon, -
Kiről foly édes dal
Az ajkakon;

És aki úgy tudod
Szívtitkait,
Ha tán szerelmével
Mást boldogít:

Mondd, oh, mondd meg nekem,
Kis csörgeteg!
Látod, miatta szűm
minő beteg.

Tompa Mihály - Éjfélkor; - Hajnalkor

Tompa Mihály
Éjfélkor

Szivemhez egy igét
Nincs aki szólana:
S a tenger éjszakán
Velem virasztana.

S ah, mert nem fojthatom
Keblembe a panaszt:
Könyűimmel, fehér
Lapokra jegyzem azt.

*

Hajnalkor

Kis fülmile! ki hí dalolni,
Ha kezd pirúlni napkelet?
Öröm vagy bú szokott-e csalni
Ajkidra édes éneket?« -

,A természet szent templomában
Legyek bár én kicsiny madár -
A nagyszerű harmóniában
Az égbe száll ez énekár.'

Tompa Mihály - Rózsafámhoz

Tompa Mihály

Rózsafámhoz

Vége van már a tavasznak,
Hosszu a nap és heves;
Hallgat a dal - a madárka
Hűvös árnyat bú, keres.

Oly kies volt, oly rövid volt...
S ránk jött a nyár, rózsafám!
Oh, hogy a bájt mindörökre
Rajtad meg nem tarthatám!

Leveled zöld, szirmod hullong,
Az a gyöngéd, fris szirom,
Melynek halvány, hideg mása
Piroslik a bíboron!

De kedves vagy ugy is, igy is,
S bár hullasd el ékeid:
A hű emlék- s képzeletben,
Amint voltál szépen, szebben
Én lelkem fölékesit!

Tompa Mihály - Fecske, gólya

Tompa Mihály

Fecske, gólya

Téve hosszu, terhes útat
- Melyet a szél is megúnhat, -
Kikeletkor megjövétek!
Rongyos, szennyes volt a fészek...
Ezt a dolgot hozni jóra:
Volt az első, - fecske, gólya!

Ülni aztán a tojáson,
Lesve, várva, hogy kivágjon;
Majd nevelni a családot,
Mely öt-hat tagból is állott,
Védeni, gondoskodni róla:
Munka volt az, fecske, gólya!

S a kicsinyek hogy kiszálltak,
Vége lőn az enyhe nyárnak:
S mig a haraszt meg nem csördűl:
Utra keltek seregestűl
No biz ezért fecske, gólya!
Ide se jöttetek volna!

Tompa Mihály - A vándor könyvébe

Tompa Mihály

A vándor könyvébe

Kit változó kép csalogat tovább,
S nagy messze földek tájain ragad,
Ki jársz hullámon, havas bérceken:
Megáldja Isten! Vándor, utadat!
Eszedbe jusson, ha a vágy veled
Egy helyről másra nyugtalan siet:
Egész világé hogy mégsem lehetsz,
Egész világ nem lehet a tied!
S hogy lelked egykor lész fáradt madár,
Előtte fény s zaj: fárasztó, unott;
A zajgó körből nyugalomba vágy,
Óhajtván csak egy bizalmas zugot.

Azért hatalmas, nagy népek között,
El ne felejtsd hazád és nemzeted!
Míg a világ azoknak birtoka:
Ennek mindene az, ha szereted!
Tekintsd meg a nagyok sírszobrait,
De őseidnek hamvát ne feledd...
Ne, a fényes, dús paloták miatt:
Az egyszerű kis szalmafedelet!

Tompa Mihály - Búcsú az óévtől

Tompa Mihály

Búcsú az óévtől

Hogy már egyszer valahára
Neked is végbúcsút mondunk!
Elmehetsz Isten hírével,
Nincs egymással semmi dolgunk!
Sok csínyt tettél, szökve mégy el,
Meg sem várva a virradtát,
Csak condráid hagyva rajtunk:
Emléked, - s az ócska naptárt.
A tavasz szép volt te benned:
Felszökkent a bunda ára;
A rózsának ajka éjjel
Ráfagyott a violára;
Annyi volt a sánta gólya,
Ki elhullt a sima jégen!
A sírásó - meg a papnak
Nem volt annyi pénze régen.
Nyárban, a harmat hiányát
Dérrel pótlá Árva, Zólyom;
Mózes nélkül, száraz lábbal
Jártunk tengeren, folyókon;
Kiment az eső divatból,
S fútt a szél két hétig néha,
Igaz, nem lett búza s áldás:
De lett üszög és - poéta.
A gyümölcs-szedés bajától,
Őszre megmentett a hernyó;
A regényes cserebogár
Ette azt is, ami nem jó;
Vig szüret volt, kádra szürtük.
Annyi volt a drága lőre, -
Hej csak téged, aki adtad,
Tarthatnálak jól belőle!
S az év végre megbolondult,
Vénségére lett szerelmes:
Hó s fagy kellett volna, s a tél
Vala nyájas engedelmes.
Az elkínzott földnek akkor
Hozott nyíló szép virágot; -
Rámosolyoghatsz az emberre,
Ha elébb jól pofon vágod!
És a bölcsre rossz idő járt,
Ott veszett a könyv a polcon,
Ritkán jött egy jámbor lélek,
Kinek egyet oda sózzon;
Folt hátán folt a kabátja,
De ő azért elél holtig;
Hírrel gyújt be a kályhába,
S dicsőséggel takaródzik.
A bolondot a szerencse
Elfogadta gyámfiának;
Szemérmesnek szeme koppant,
A henyének szakja támadt.
S hány szegénynek a fejét nem
Törte bé a szent igazság!
Megengedvén, hogy ha tetszik,
Tűröm - fűvel borogassák.
S mint a gyermek süvegével
Üldöz és fog tarka lepkét:
Sok embernél, a reményre
Történt a vadászat ekképp, -
S a fogottat elbocsátá,
Más után mohón szaladva...
S annyi haszna van belőle:
Hogy rongyos lett a kalapja.
No de semmi! itt az új év,
Jobb lesz tán ez? Majd megválik!
Nincs mit válogatni bennük,
Egyik olyan, mint a másik:
Új nevével hoz fejünkre
Régi küzdést, régi gondot;
S kiknek mindig, minden jól van:
Azok a bölcsek s bolondok!

Tompa Mihály - Hófelhőkkel

Tompa Mihály

Hófelhőkkel

Hófelhőkkel küzd az ég,
Völgy, halom bús puszta még:
Gyors szellőin a tavasznak
Messze szállj el, barna felhő!
S langy melegben a mezőnek
Reszkető fűszála felnő.
Várunk, várunk...hol maradsz
Élethintő szép tavasz?!
Jőj el és uj pázsitot hozz,
Annyi uj sír hantolatlan:
Jobb a nyugvás, szebb az álom,
mely virágos hant alatt van!
Áll a vén cser zordonul,
De majd rája lomb borul:
Ne féltsd: hogy vésszel csatázván,
Sudára ing, ága csattog:
A szilárd gyök, törzsökével
Rendületlen áll alattok.
Tömlöcben van a patak,
Öröm s zaj meghaltanak:
De a meleg napsugártól
A rögbül is élet pezsdűl:
Visszatérnek a madárkák,
Öröm és zaj seregestűl.
Jőj azért szép kikelet,
Öltöztesd a bérceket!
Hadd fakadjon a halomnak
Aranyfürtü venyigéje:
Hadd csattogjon a ligetnek
Édes ajku fülmiléje!
Van tán még, amért igyunk...?
Amiért szóljon dalunk!
Hisz az élet még ki nem hal...!
Mig ki nem fogy bérceinkből,
Mig ki nem fogy kebleinkből
A magyar bor, a magyar dal!

Tompa Mihály - Nálad nélkül

Tompa Mihály

Nálad nélkül

Örömet nem nyújt az élet,
Csak tenálad, csak tevéled!
Mint búborék széjjelpattan,
Ha osztályos nem vagy abban!
Az ég és föld bús, kietlen,
S ami rá van rakva ékűl:
A boldogság gyötrő álom
Lenne nékem nálad nélkűl!

Ha szememnek könyje csordul:
Elveszesz te bánatombul!
Megkönnyíted a keresztet,
Melyet a sors rám eresztett!
És lelkemre nyugalom száll,
Az élettel ugy kibékűl,
De hánykódó, zivataros
Tenger lenne nálad nélkűl!

Ne is hagyjuk el mi ketten
Soha egymást az életben!
S egymás hű karjába dőlve
Menjünk el a temetőbe!
Mert nem lelnék üdvöt ott fenn,
S visszavágynék én az égbűl,
A sírban sem lenne nyugtom
Nálad nélkűl, - nálad nélkűl!

Tompa Mihály - Szerelem

Tompa Mihály

Szerelem

Hogy lángra gyúlt én szívem általad:
Érzém mindenható hatalmadat!
  Csüggvén hölgyem hő ajkain:
  Több kéjt szivem nem bíra már...
  Csak boldogságod volt velem,
  Fényes sugár, meleg sugár!
  Fényes sugár, meleg sugár!

Forró, forró miként a nyár dele,
S villámontó volt a lány kebele!
  E szív egén el-elborult,
  Fel-felderűlt a láthatár...
  Adtál a kéjhez kínokat,
  Kétes sugár, csalárd sugár!
  Kétes sugár, csalárd sugár!

S mindez hová lőn? Évek tűnve el:
Fagyos nyugalmat érez e kebel!
  Fényed, mikép az őszi nap,
  Tőlem mind távolabbra jár;
  S e szívre több hatalma nincs,
  Halvány sugár, hideg sugár!
  Halvány sugár, hideg sugár!

Tompa Mihály - Hárfám

Tompa Mihály

Hárfám

Hárfám, ne zengj szerelmet,
Feledd örökre azt!
Lásd, szívem- és szememből
Bút és könyűt fakaszt;
Felőle, húrjaidról
Emlékezet ha kel:
Miként a holt pacsirta,
Némúlj örökre el!

Lágy hangokon, ne tűntesd
Elém a hitszegőt!
Nyájas reménye, melyet
A szív magára szőtt,
Lefoszlott, mint lefoszlik
Fájáról a virág,
Ha éltén őszi éjnek
Gyilkos haragja rág!«

És fájó szívem álma
Vad rengetegbe vitt,
Hol felleg ússza a bérc
Repkényes ormait,
Hol titkos édes hangon
Susog minden levél,
S vándor fuvalmak ajka
Tündér regét regél.

Ott a magány ölére
Simúlva biztosan:
Enyhűlet ért szememnek
Könyhullatásiban.
Megtelt csordultig a szív,
S addig hevűlt, dagadt,
Mig érzeménye buzgó
Énekben felfakadt.

S mig énekeltem  nagy,
Dicső természetet:
Szerelmem ihleté át
A szíves éneket;
A felvont húr zenéjén
Általfuvalt heve,
És rajta a dal újra
Szerelmi dal leve.

E hárfa énekének
Mig álom-élte tart,
Mig el nem fog borúlni
A ciprus árnya rajt:
A húrok zengzetében
Életre költ dalát,
Mindenható szerelem,
Te hasd, ihlessed át!

Tompa Mihály - Életem

Tompa Mihály

Életem

Én nem nevezhetem tengernek éltemet,
Hisz az csak egy csendes, boldog tavacska volt;
Jó volt hozzá az ég, jobb már alig lehet,
Reája, partirúl virágos ág hajolt;
S hol vadregényesen hullámzott a vidék:
Hűs völgybe' termetes tölgyek környékezék.

Szürkűletben, midőn csendes még a világ,
Száz fészekből zengett felette lágy zene;
Mérgét védbástyaként felfogta lombos ág,
Ha felriadt észak vadan-duló szele;
Medrét nem ülte sár, vizét nem szállta szenny,
Fehér kövecs volt ott, s aranyszinű föveny.

Ha néha-néha köd boronga tűkörén,
Befátyolozva, mint hamuszinű lepel:
A lágy fuvalommal, mely támadott körén:
Mosolygva széleszté a jó nap fénye el;
Dal zengett, - virág nyilt, széllel játszott a hab;
Mi volt a tónál szebb? ki nálam boldogabb?

De kárörömmel jött rá egy szilaj sereg,
Taposva, tépve járt a csendes tó körül;
Irigység üszkétől lángolt fel a berek,
- Ember boldogságán ember ritkán örül, -
S a tóba oly szörnyű sulyos sziklát vetett,
Hogy zúgva szétcsapott habja a part felett.

Ez a nehéz teher keblében mélyre szállt,
És nincs remény s erő, többé kivonni azt;
A játszi habmoraj lázas zugásra vált,
A víz sötét... apad... elérve a tavaszt,
Midőn kiszáradott és élte elhala:
Meglátjátok, a kő minő sulyos vala...