Sárhelyi Erika - Régi karácsonyok emlékezete

Sárhelyi Erika

Régi karácsonyok emlékezete

 https://www.youtube.com/watch?v=vV-t5SjSx8Y

Múltba révedt, könnyfátyolos szemmel
régvolt ünnepekre emlékezem.
Egy meghitt pillanat magához ölel,
majd magába ránt, mint sötétlő verem.

Látom nagymamám szép, szelíd kezét,
s haját, mit ezüstbe szőttek az évek.
Gyertyát gyújt bennem a fájó veszteség,
s emlékeim elevenné égnek.

Gyanta illan és aranyló méz pereg,
a kalács mégis szegetlen marad.
Egy nevetőráncban könnycsepp remeg,
majd hogy ne látsszék, gyorsan elszalad.

Fűszeres illatokat szül az elme,
akár, ha édes forralt bortól részegül.
Az ember sírna, és sírva nevetne,
ahogy karácsonyozik némán, legbelül.

Sárhelyi Erika - Novemberi tükör

Sárhelyi Erika

Novemberi tükör

 https://www.youtube.com/watch?v=lcFbGpDqnSU

Aranyló napfénnyel áltat a november,
s az ég kékje révült tavaszt idéz.
Csak állok az ablaknál hunyorgó szemmel,
mint csúf, ki csalóka tükörbe néz. 

Mert bár hinné, hogy nem ámítja a foncsor,
s akár egy napra is, de szép lehet,
csak olyan, mint árnyék, ha kilép a Napból,
sötét, mi elmossa a színeket. 

Lám, ez a Nap is már csak hidegen ragyog,
bőrömön meg-megcsillanó penge.
Ha van is bennem fény, árnyékot nem hagyok,
tükröm sincs és én se vagyok benne.

Sárhelyi Erika - Rejtekemben

Sárhelyi Erika

Rejtekemben

Emlékek ezreit őrizem magamban.
Ujjam végében érintések hevét,
két tenyerem közt egy-egy éjszakát.
Lépteim nyomán, a por verte úton
keresztutak fái integetnek át.
Hajamban megbújnak copfos éveim,
pántlikát köt bele egy ifjúkori nyár,
tudatom legmélyén nem várt válaszok,
s pár kérdés még megtorpanva áll.
Szememben tükörfény szemeket vigyázok,
mélybarna íriszem elrejt téged is.
Ajkamon feldereng néhány elfeledett csók,
s képzeletem néha messze-messze visz.
Mosolyok ívébe simítom az arcom,
neveket dajkálok a homlokom mögött.
Ha futott is szívem szerte a világba,
megbékélt végre, s hazaköltözött.

Sárhelyi Erika - A szél

Sárhelyi Erika

A szél

Szeretném kifürkészni titkát a szélnek,
a konoksága mögötti rejtelmeket,
mert lennék épp oly makacs-megátalkodott,
miként ő napra nap fellegeket kerget.

Sem hegy, sem óriás víz nem állja útját,
míg nekem kavicsokba akad a lábam.
A szél tudja, mit akar - vihart kavar, vagy
pipacsot ringat a töltés oldalában.

Rombol, majd felépít új sivatagokat,
játszik, önfeledten, mint szertelen gyermek,
s ha nyugodni vágyik, akkora a csöndje,
hogy a szószátyár világ is belereszket.

Sárhelyi Erika - Félúton

Sárhelyi Erika

Félúton

Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg ,,valahonnan" ,,bárhova" jutok,
valami jót mindig magammal viszek.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.

Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Mondják: az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.

Sárhelyi Erika - Június; - Nyári kék; - Légy nekem a nyár

Sárhelyi Erika /Netelka/

Naptárlapok

Június

Az év apránként elüti a delet,
a Nap önnön árnyékába menekül,
Szent Iván vállain viharfellegek,
a kamra mélyén már lekvár édesül.

*

Nyári kék

Fekszem a fűben,
köröttem kéken
lobog a tér.
Búzavirágok,
percnyi csodátok
szívemig ér.

Rám hull az ég is,
súlyos és mégis
könnyű derű.
Búzavirágban
tobzódó nyár van,
oly gyönyörű!  
*

Légy nekem a nyár

Elszökött a Nap, híre-hamva sincsen,
eladó a kedvem, vegyed-vigyed ingyen,
hisz' amíg a tél a küszöbömön ül,
lelkem is vértelen csendbe szenderül.

Sárgába öltözz, ha felvidítanál,
vagy játszd el nekem, hogy magad vagy a nyár,
légy arany búzában megbúvó kenyér,
arcomra szorított tűzforró tenyér.

Én csak egy szédült napraforgó vagyok,
megyek, amerről a hajnal rám ragyog,
menekülök, mintha mindig havazna,
futok örökké az örök tavaszba.

Sárhelyi Erika - Rezignáció

Sárhelyi Erika

Rezignáció

Ma végleg bealkonyult. Kék távolba hullt a múlt,
ahogy önáltatásom fénye végigfutott tükrünknek
szépre hazudott foncsorán. De másként lesz ezután,
mert én másként akarom. Már nem számít, hogy
volt sok ragyogó hajnalom, hogy egykor csak
futó árnyát láttam az éjből visszanéző Holdnak.
Kár volt hinnem, hogy kettőnk reggele újra virrad,
s hogy majd pont ránk nem zuhan le az örök este.
De ma minden kimondott és ki nem mondott
szavad azt üzente: minden, mi hozzám fűzött,
elkopott. Azért mosolyom ezután is mindig megkapod,
csak fájdalmaim rejtem el előled. Hisz' nincs
hiábavalóbb, mint a könnyek - nem mossák el
a valóság zúzott hordalékait. Lesz versem, mi majd
más lelkébe hasít, de te tőlem nem olvashatsz többé,
csak szelíd, míves és csupa-derű strófát.
Megyünk tovább, és jönnek velünk az éjszakák,
nézzük, ahogy hízik, majd fogy a Hold, s hogy
egykor minden nap a fényről s a reggelekről szólt,
szép lassan végleg magunkba temetjük.

Sárhelyi Erika - Sóvár Hold

Sárhelyi Erika

Sóvár Hold

https://www.youtube.com/watch?v=70KtQ-Z0an8

… És jött az este.
hűvös teste köré
mélykék brokátot
csavart, mire
előző éjjel
kedvtelésből fénylő
csillagokat varrt.
Karcsú nyakán
holdfényből
szőtt selyem,
lágy és rebbenő,
s mint leány,
kiből férfi láttán
születik a nő,
párduc módra
nyújtózott
a sóvár Hold előtt.

… És jött a hajnal,
hajában fénnyel,
vöröslő arannyal…
s az este a mohó
szemeket már
a tegnapban kereste.

Sárhelyi Erika - Téli ringató; - Március; - Tavaszi tézis

Sárhelyi Erika

Téli ringató

https://www.youtube.com/watch?v=9Cjd1--sRuU

mélykékbe hajlik a rám zuhanó este,
kertemet a tél a karjaiba vette.
Míg ringatja lágyan a szunnyadó magot,
altatót dúdolnak messzi-szép csillagok.

Szusszan a hó, elsimul a karcsú fákon,
rügybe zárt testükben a tavasz csak álom.
Belép az ablakon, és fogva tart az est.
Szívemig ér a csönd. Újra havazni kezd.

*

Március

Micsoda ragyogás, micsoda fény,
piercing a Nap az égbolt köldökén.
Arany szemét a földre kacsintva
lányságát a márciusnak adja.

*

Tavaszi tézis

Nézd, a rügyekben már ott toporog
a bomlás nagyszerű ígérete.
Minden hóvihar emlék lett mára,
s katicabogár száll a kezedre.

Még fáj a tél? Hát fájjon! Légy konok,
hisz mindig tavasz jön ellene.
Nincs a jónak örök garanciája,
de csak az életbe halhatsz bele.

Sárhelyi Erika - Február; - Egy reggel színei

Sárhelyi Erika /Netelka/

Február

Harsány rianás a tág láthatár,
a februári Nap feltépi az eget,
s a fényen túlról kihallatszik már
a csengve-bongva közeledő kikelet.

*

Egy reggel színei

https://www.youtube.com/watch?v=LbP-Z_7VvxE

Moccanatlan a szürke táj. Úgy alszik
a téli ég alatt, mint kopottas
rongyaiban a restelkedő nyomor,
magára húzva a sötétség áldásos leplét.
Álmodik. Tarka-barka lepkét,
törékeny kikeletzöldet, vagy ahogy
a fény körbejárja az ezerszín Földet.
Vérnarancs hajnalra lobban a dombok
alja, az ég csak habzsolja, falja a
harsogó kékeket, s a dércsípte
ágak közt hófehér szirmokba bújik
a szivárvány képzelet. Fekete kéreg
alatt lüktet az örök ébredés, a
friss léptű tavasz, álmában elpirul,
mint afféle szerelmes kamasz, kit
lángra lobbant a túl merész gondolat.
S ahogy a nap mézaranya ráfolyik
a házak tetejére, lassú táncba kezd
az otthonmeleg kékezüst füstje,
átölelve kéménytestek karcsú derekát.
Az éjszakát lüktetve hagyja maga
mögött a város, s míg álmos ablakok
mögött a restség szendereg, a reggel
viseltes palettáján nekem adja
a leggyönyörűbb színeket.

Sárhelyi Erika - Eltékozolt órák

Sárhelyi Erika

Eltékozolt órák

Ahogy múlnak fölöttem az évek,
s lassan tonnányi emléket vonszol
magával a szívem, egyre többször
keresem az eltékozolt órák,
bénult évek porlepte nyomait.
Mint ki elvesztett valamit, s csak a
hiányt érzi, fülében a semmi
őrjítő hangja szól – rezzenetlen
fogadom, hogy a mogorva idő
sután, karját széttárva válaszol.
Pedig de jó lenne kézen fogni
várakozások süket perceit,
mikor a vágy gondolatban messze
vitt, mikor annyi volt még bennem a
hit, hogy nem számított a "meddig", ha
a "miért" megválthatta álmait.
De jó lenne visszahívni minden
ki nem mondott szót, meg nem írt verset…
Vagy inkább játszani a vakot, és
fittyet hányni arra, ahogy reszket
a hiába-napok kínkeserve,
s falhoz vágni valamit a múltból –
aztán nézni, ahogy a feledés
durván rátapos a cserepekre.

Sárhelyi Erika - Beléd hímzem magam

Sárhelyi Erika

Beléd hímzem magam 

nem menekülsz
ma végleg belémcsókoltalak
itt vagy minden érzékemben
elsimulsz a bőröm alatt
ágálhatsz
vagy elfuthatsz
akár meg is tagadhatsz
minden téglát mit széjjelhordtam
újra s újra fölrakhatsz
építhetsz hegymagas falakat
melyeken méternyi a vakolat
bástyádra ?
mégis ?
minden éjjel
én tűzöm ki zászlómat
belehímeztem magam
s ha
letéped is győztesen lobogok
hasadozott vászon-szívem
évek során semmit sem kopott
szívós vagyok mint a gránit
skorpióként élem túl az atomvillanást
de ha megölellek én vagyok
a legfinomabb hermelin palást
hagyd hát hogy kérgesült
szíved puha gyolcsba csavarjam
zászlómról nevemet
újra életedbe varrjam
most már mindörökre -
eltéphetetlenül

Sárhelyi Erika - Messzenéző; - Őszi sajgás; - Őszi ecsetvonás

Sárhelyi Erika

Messzenéző

Avarba kavar a novemberi szél,
néma haláltánc csak az utcazajban.
Az ősz távoli vidékekről mesél,
hol kendermagos dallal kel a hajnal,
hol a tél is szelíd és kedves lehet,
mint régóta várt, bölcs mosolyú rokon,
ott még az október is fel-felnevet,
mikor a csöppenő musttal eloson.  
*

Őszi sajgás

Idén nem kaptak szárnyra a fecskék,
gép repteti el mindüket a nyárba.
Hidegek és rövidek az esték,
a szó sajog, az ölelés hiába.

Gyönge a Nap, akár a madártoll,
a testben is csak szédeleg a lélek.
Bennem az ősz minden évben gyászol,
és sárba hull az összes fecskefészek.  
*

Őszi ecsetvonás

Rozsdabarna keretben napszítta, régi vászon.
Fújom a port s lám, ellebben egy nyáresti álom.
Az üveg mögött elfolyik a vérnarancs alkony,
s az ájult égboltba döf a büszke templomtorony.
A megsárgult paszpartun a fény picinyt elidőz,
lobban, majd kialszik, mint tél előtt a röpke ősz.

Sárhelyi Erika - Féltés

Sárhelyi Erika

Féltés

Látod, kedves, lassan alkonyul az év,
bíbort, lilát vesznek magukra a fák,
s a lobogó nyár mint üdezöld repkény
futja be homlokunk gyöngyfényű falát.

Csípősek már az álmatag reggelek,
ólmos hétfőket mutat csak a naptár,
most jobban kell, mint máskor, a két kezed,
s minden szó melegít, mit valaha mondtál.

Tudom, az ősz nem más, mint múlékony heg
az esztendő festetlen, tiszta arcán.
Kezem a kezedben mégis megremeg...
egyszer elvisz tőlem korán... túl korán.

Sárhelyi Erika - Fűszeres éj

Sárhelyi Erika

Fűszeres éj

Hűvös csókkal, gyöngéd
Érintéssel ér el hozzám az éj,
Illata mint frissen őrölt,
Finoman pergő, lágy fahéj.
Belémkarol, kikísér a kertbe,
Lábamról lehúzza az ósdi papucsot,
Leültet az öreg fenyő alá,
Talpam alatt megzizzennek a tobozok.
Furcsa, reszkető árnyak nőnek,
Lila brokátba bújik a kert,
Eggyéolvad lassan a mélykék
Odafönt és az opálos idelent.
Súg-búg a mélyülő sötétség,
Az éj neszezve jár köröttem,
Megborzongok, ahogy egy ág
Tompán megreccsen fölöttem.
Fogva tart a pillanat varázsa,
Fűszeres illatával marasztal az éj,
Tűnődésemből rebbenve ébreszt
A pajkos kedvű augusztusi szél.

Sárhelyi Erika - A Föld felé; - Szigorúan ellenőrzött pipacsok

Sárhelyi Erika

A Föld felé

Augusztusban, mikor enyhülnek az éjek,
csillagok hozzák az álmaink elénk.
Zuhannak, majd mikor szívünkig elérnek,
gyönyörű fényük a távolságba ég.

Ha szökik egy levél, követi a másik,
sárgára aszalva csillámló nyarunk.
Látod, minden szépség a föld felé vágyik,
mi mégis folyton az égre bámulunk.

*

Szigorúan ellenőrzött pipacsok

A sínek mentén ezernyi szemafor:
álmatag pipacsok dőlnek a töltésnek.
Egyik nyárból a másikba utazva
a röpke tavaszról időnként lekésnek.

Reggelente bágyadtan követik
megszokott lépteim a hűvös betonon,
míg fölöttük láthatatlan és néma
mozdonyok suhannak messze monoton.

Ferrari-piros ruhájukat nézve
magával ragad egy robogó szerelvény.
Két városrész közt valahol elveszek
a szirmukat vesztett pipacsok tengerén.

Sárhelyi Erika - Légy nekem a nyár

Sárhelyi Erika

Légy nekem a nyár

https://www.youtube.com/watch?v=K8y3QQOEzoY

Elszökött a Nap, híre-hamva sincsen,
eladó a kedvem, vegyed-vigyed ingyen,
hisz' amíg a tél a küszöbömön ül,
lelkem is vértelen csendbe szenderül.

Sárgába öltözz, ha felvidítanál,
vagy játszd el nekem, hogy magad vagy a nyár,
légy arany búzában megbúvó kenyér,
arcomra szorított tűzforró tenyér.

Én csak egy szédült napraforgó vagyok,
megyek, amerről a hajnal rám ragyog,
menekülök, mintha mindig havazna,
futok örökké az örök tavaszba.

Sárhelyi Erika - Vágy

Sárhelyi Erika

Vágy 

Látom az arcod, de nem érem el,
kezem sután nyúl feléd.
Vágyam űz utánad, kedves,
órákig hallgatnám meséd.

Szavaid hűs forrásként iszom,
tekintetem keresi a tiéd.
Ajkam szóra nyílik,
de nem leli az ideillő igét.

Lelkem eggyé olvad veled,
mikor szárnyra kél az időben,
valami furcsa, izzó remegés
van ilykor a levegőben.

Tudom, hogy érzed te is,
mikor elérek hozzád végre,
lágy szellő simítja a tested,
s Te felnézel a kéklő égre.

Angyalszárnyam, ugye látod?
Mosolyom áttöri a teret.
Repülnék hozzád szinte nyomban
De Te is tudod, hogy nem lehet.

Sárhelyi Erika - Anyám alakja

Sárhelyi Erika

Anyám alakja

Tegnap megidézett a déli harangszó.
Mintha gyermekkoromból zúgott volna át
a feledésbe merült éveken.
S pár pillanatra ott volt a körfolyosó,
napsütötte szobám egy lusta szombat délutánon,
ahogy a halványsárga nejlonfüggöny előtt
a késő tavaszi fénypászmában táncoló
porszemekből kibomlik
törékeny, ám szigorú alakod.

Alig sírtam, mióta elmentél.
Isten a tudója csak, miféle űrt hagytál bennem,
ahonnan váratlanul,
olykor egészen profán helyzetekben
dereng fel az emléked.
Mégsem jönnek a könnyek.
Pedig te tudod csak igazán, milyen
könnyen sírós fajta vagyok.

A te fajtád, anya.

Mi sose szégyelltük, ha valami fájt.
Látod, most mégis csak a torkom szorul
egy-egy villanásnyi időre,
aztán mintha menekülnél előlem,
arcod visszahúzódik abba az ismeretlen,
rideg tartományba,
ahová nem tudok utána menni.

Ami fájt, sose szégyelltük.
Csak minden mást.
Az ölelést,
a nyelvünkön lévő szavakat,
a gyöngédség apró megnyilvánulásait,
amik bebábozódtak valahol az időben,
s többé már köztünk
nem kelhetnek szárnya.

Úgy sajnálom, anya.

Közeleg május első vasárnapja,
s kinyíltak a kertben az orgonák.

Sárhelyi Erika - Látod, Attila ...; - Eméssz fel

Sárhelyi Erika

Látod, Attila …

Látod, Attila, Te, kit úgy tépázott az élet,
ki versbe rejtetted magadnak s nekünk
a Mamát, erdőben a vad nyomát és
homlokodról a legszentebb verítéket,

nem sejtetted, hányan ünneplik majd
a költészetet épp a Te születésed okán.
Mert ma, ki e hazában tollat vesz kezébe,
hogy szívét-lelkét a betűk édes bilincsébe

verje, mind ott jár, a Te lépted nyomába’,
belőled nőtt ki a szárnya, s emlékedből merít
ihletet. Látod, Attila, örökké menekültél,
de magadat előlünk el nem rejtheted.

*

Eméssz fel

Ma csak a szád kell és a kezed,
a szavak most nem hoznak lázba,
napoljuk el a költészetet -
nézd, a testem mennyire árva.
Rád csókolom, mit elmondanék,
bőrödbe sütöm a szavakat -
holnap lehet, majd meg is írom,
ha lángra gyújt újra a gondolat.
Lobbanj fel bennem, mint szószegett
napok után a csavargó ihlet,
ereimben lüktetve zakatolj,
eméssz fel, akár percet az élet.
Úgy ölelj, hogy költemény legyen
a vágyódó, lázas mozdulat.
Szeress, mint még sosem szerettél -
s én minden sorommal megáldalak.