Vas István
Nyári ének
ott röpköd már a fákon át,
nagytestü, barna nő a nyár,
jön és kinálja mákonyát.
Szikrákat vet a szép világ,
a kő, a víz, a fák, a lég,
amott két karcsu kék virág
halkan és boldogan elég.
Én is meguntam lomb mögül
figyelni - árnyas unalom -
s örülni majd, ha lágy köd ül
a dombokon, az utakon.
Örülni, tűrni szótlanul,
mint árva, fiatal növény,
hallgatni gyorsan megtanul
kapuk előtt a jövevény.
Előttem éjsötét gulya,
meguntam felhőt hajtani,
a föld alól egy furulya
szegény szavát kihallani.
A kétely és egy lomha láz,
meguntam már e két ekét,
nem pótolhatja ért kalász
az ifjúságnak szép hevét.
Hiába, minden én vagyok,
az is, mi szembenéz velem,
az ég, mely kéklőn fennragyog
s a hernyó is a levelen.
Egy régi könyvet felnyitok,
vagyok a gonosz és a hős,
a mult ahány borus titok,
az énvelem mind egyidős.
Megáll az árva kérdező,
szalad a vad, sötét folyó,
mindent, mi van, megmérgező,
mindent magányba burkoló.
Megáll a vándor, messze lát,
de mind rokon az idegen,
hiába az egész világ,
csak az van, ami idebenn.
De idebenn a mély hinár,
kinézek, visszahuz megint.
Mélyragyogásu, ifju nyár,
ott messze száll és visszaint.
