Garai Gábor - Nem vagyonra ...

Garai Gábor

Nem vagyonra…

Nem vagyonra gyűjtök – időre,
hogy kószálhassak szabadon
ez idei, s talán jövőre
már járhatatlan tájakon.

Örömömben – ameddig élek –
az osztozhat csak, akinek
így kellek, ki felezi vélem
oszthatatlan perceimet;

Bánatomban csak az talál meg,
kit leigáz a pillanat,
s úgy szakad rá, mint az ítélet,
hogy alig kelt, – s már hull a nap.

https://www.youtube.com/watch?v=2H3VpNQB8Y0

Garai Gábor - Egy régi dal

Garai Gábor
Egy régi dal

  Jaj, hogy szép álmok ígyen elszőrnyülnek

 (Ady Endre)

Mióta elmentél, nincs többé ünnep,
égbeli jóslatok nem teljesülnek,
kalácsok máktól nem ízesülnek,
madarak holnapról szólani szűnnek.
Kövér pogácsák hamvukba sülnek,
torolunk hiába, nincs többé ünnep;
gerlék ha éjjel a gallyakra ülnek,
édes álmokból nem részesülnek.
Edénye lettünk vajon a bűnnek
- korcs varjú-szárnyak reánk vetülnek
nagy nyári alkonyok végleg lehülnek,
bosszulni sorsunk jön el az ünnep?

Futnék előle, mint akit űznek,
hamuja lettem, - de miféle tűznek,
keresztre vont fia - miféle szűznek?
Jelvényül latrok zászlókra tűznek,
s letépnek onnan, sárba gyürűznek
szép arany jegyeim - dühöng az üzlet,
orrontom árját ördögi bűznek!
Testté lett átkok már teljesülnek.
Múljék el tőlünk végleg az ünnep.

Garai Gábor - Magányos fa

Garai Gábor

Magányos fa 

(Csontváry cédrusára)

Ha ki fának rendeltetett,

erdőben kell éljen.

Magányos fán vihar fészkel,

villám ül hegyében.

Ahány gallya, annyi néma,

görcsös jajgatása;

álló sírját állhatatos

gyökere megásta.

Mozdulatlan, mint a bálvány,

gyér lomb szikár foglya,

vedlett törzse csak mihaszna

erényét ragyogja.

Dögmadarak elkerülik,

vijjog némasága;

maga termi keselyűit

önemésztő ága.

Ha ki fának rendeltetett

Magányos fa, dermedt,

ágas karó, irgalmatlan

ég aljába vertek.

Magányos fa, terhe, kínja

puszta földnek, égnek,

nem te hagytad el az erdőt,

az hagyott el téged.

Garai Gábor - Mint kisgyermek

Garai Gábor

Mint kisgyermek 

Mint kisgyermek egy nagy pohár tejet
úgy iszom tápláló szerelmedet
és szétterjedsz bennem, Te hófehér:
Te leszel már ereimben a vér
s Te az eszmélet, Te a kábulat
Te a világot rendező tudat
míg lassan végleg átalakulok
és élni már csak általad tudok:
járni csak úgy, ha Te is lépsz velem
szólni, ha Te szólítasz nevemen
látni, ha két szemed el nem bocsát
s kibírni ezt az örvénylő csodát
csak úgy, ha sodrását Te csitítod
Te bizonyos cél, Te tömény titok.

Garai Gábor - Vadszőlő-virág

Garai Gábor

Vadszőlő-virág

Délben a vadszőlő virága  
elkezdett lassan hullani,
levelén halkan permeteztek  
apró viaszos szirmai:

előbb csak egy-kettő gurult le
félszegen, szinte próbaképp
 /bibéje utána mutatta  
gömbölyű, fényes-zöld bögyét/,

de aztán, mintha hirtelenjött  
indulattól borzongana,
megeredt a sűrűn lepergő  
szirmok ezüstös zápora...

Ahogy megeredt, hírül adta,
 hogy beteljesedett a nyár:  
egy pillanat csak teljessége,  
amíg legfőbb lángjában áll,

aztán kilobban- beleszédül 
  nyomban az őszbe kert s a rét:  
s holnap az akác is elejti
lázbeteg, sárga levelét.

Garai Gábor - Balaton

Garai Gábor

Balaton

Szerelmünk egyetlen: holtunk előtt
majd az arcok erdejéből kiválik.
Talán az lesz, ki elkisér odáig
s ránk illeszti gonddal a szemfedőt,

talán az, ki elhagy... Én mindig őt,
a még talányost sejtem, ha a tóra
búcsúzni visszanézek elfogódva,
s marasztalnám, űzném is az időt.

Mert ilyenkor, csupán egy pillanatra,
a víz minden színét meglobogtatja,
s mennék, de rá kell bámulnom - habár

Orfeusz árulását újra-játssza
velem a látvány: haldokló varázsa
az örök vágy poklába visszazár.

Garai Gábor - Barátom

Garai Gábor
Barátom

V. E-nek
Kicsit későn találtam rád, barátom,
nyolc éve talán, s lassan, tapintattal
közeledtünk egymás felé, először
rokonszenv volt csak, kollegialitás,
szomszédság, mert ugyanarra a parkra
néz ablakod, hol sétálni szoktam én
jobb időkben; de most - rideg időben -
sejtem, egyetlen barátom te lettél
és valószínűleg már az utolsó,
s bár több, mint tíz évvel te vagy idősebb,
szeretném, ha túlélnél (van rá esélyünk),
merő önzésből szeretném, aligha
tudnám itt elviselni már hiányod,
itt ebben a kopott bordó fotelben,
ahol te szoktál ülni, mikor átjössz,
s rubin bort kortyolgatva bölcs szavakkal
korholsz kishitűségemért; vigyázz hát
hűvös ezüst fejedre, szép szívedre,
jöttöd örömét tőlem nehogy elvedd:
létezésed tartja bennem a lelket.

Garai Gábor - Takarítás

Garai Gábor

Takarítás

Porrongyait rázza az ég,

foszlik a szürkeség; tavasz van.

Fény-pihéktől dagad a kék

szellőző sztratoszféra-paplan.

Olvasztott viaszként a nap

fényesre keni a mezőket.

A rendetlen bokrok alatt

zsörtölődő szelek söpörnek.

Egy virágzó fa megremeg;

még szédeleg s elrévedőn néz

mint hálóinges kisgyerek

kit fölzavart a sürgölődés.

Garai Gábor - A perc kevés

Garai Gábor

A perc kevés

Hiába oltottam beléd magam,
nem vagy enyém csak voltál. S lehetsz még,
akkor sem maradsz. Lázadó szavam
nem téged vádol, de minduntalan
belőled ront rám a reménytelenség.

Közösségünk: káprázat, észrevétlen.
A megtért tudatnak már bonthatatlan
közeg vagy: köd, víz, mely amint kiléptem
köréből, összezárul, s nem maradtam
nyomnak sem benne, kivetett egészen.

Így nézlek. Szinte elképzelhetetlen,
hogy testem veled elvegyült anyag.
Nem lelem magam szádban, se szemedben.
Ki vagy? Azt hinném, sosem láttalak.
Így nézlek én társtalan rettenetben.

Mert társat lel a lélek és a lét, -
s örök legyen a pőre test magánya?
Tízmillió év konok szégyenét
hát soha senki sem törli le, két
testet végleg egy áramkörbe zárva?

Ezért alélás minden ölelés?
Akard: s a szégyent én veled letörlöm.
A száj, az öl, a perc, a perc kevés
a folytonosság kell már, az Egész
józanul is, és izzón és örökkön.

És e nélkül már el nem nyughatom.
S ha sosem sikerült, s ha lehetetlen,
én megteszem! Akard: s minden ízemben
te lüktetsz, én meg benned folytatom
harcom a halál pártütése ellen.

Garai Gábor - Tél

Garai Gábor  

Tél

Csomókban hanyatló gesztenyelevél,
éjjel ujjaidhoz érkezett a tél.
Disznótoros faggyal támad az idő,
tűleveli füsttel telnék a tüdő,
boróka levével telnék a torok,
háborog a hideg, foga csikorog.

Engem ugyan űzhet, el nem fog a fagy,
lélekmelegítőm utamon te vagy;
tekinteted röpdös, karcsú madarát
kerülik a felhők, varjak, vadkacsák.
Zúzmara-sziromban hangod kanyarog,
hópehely-viharban kedved kavarog,
minden lélegzetem ízeddel telik:
szállok - más tipródik, vagy a körmeit fújja,
és bort nyakal - te is szállsz velem,
nincs szükségem szeszre, fűt a szerelem.

Garai Gábor - Szabadság

Garai Gábor

Szabadság

Nélküled eltikkadok.
lecsuklom, nem is vagyok,
munkám, mint ólomsúlyt cipelem;
nélküled öntudatlan
vánszorgok kábulatban,
nélküled nincs szerelem.
Nélküled csak magány van,
mély űr az éjszakában,
saját hamvukba hulló csillagok,
és bénaság a testben,
s a lélek, készületlen,
mindennapos halállal társalog.
Nélküled minden álom,
csak éheztet parázslón,
és nem old föl se kín, se kábulat;
nélküled lassan össze-
húzódik nyöszörögve
az elkínzott, szemérmes öntudat.
De általad ha mélyet
lélegzem, újra élek,
és szállok újra önmagam felett;
s múlik tőlem a rontás -
mások által vagyok más,
s leszek a legtöbb: az egészben egy.

Garai Gábor - Hamvasan érik a szilva ...

Garai Gábor

Hamvasan érik a szilva ...

Hamvasan érik a szilva, a mandula csontosodik már,

csípős ifjukorán túl van a büszke dió.

Immár az ősz e vasárnap. A csillapodott hevü napra

sütkérezni kiült ünneplőben a táj:

fésüli lenge haját s belehinti a vízbe a fűzfa,

pirban fürdik a kert, tombol a dália még.

S én ki az ősz jöttét keserűn szoktam panaszolni,

könnyelmű vagyok és gondtalanul repeső.

Most csak a termést látom: a drága gyümölcsöt, a jó bort,

csűrök színarnyát, - most nem a múlt, az idő

hullani kész rossz vackora ferditi félre a számat .  . .

Jöjj, még messze a tél, fonj be gyönyörrel, ölelj!

Hitvesi csók kell most, gyerekáldás őszi-vetése,

érett alma: piros, gömbölyű, ép szerelem.

Garai Gábor - A fű a folyó te meg én

Garai Gábor
A fű a folyó te meg én

A fű, a folyó, te meg én,
szemed a reggel üvegén,
idén egy végső korty meleg,
egy törpe-kagyló-amulett,

és koraősz és nyárutó
siettető, karoltató,
és vér-pihék a nap előtt,
és fölcikázó evezők,

aztán az est, s hogy nincs tovább,
hogy vártalak négy nyáron át,
s hogy halhatatlan a remény,
s a fű, a folyó, te meg én.

Garai Gábor - Valahogy adj erőt

Garai Gábor

Valahogy adj erőt

Valahogy adj erőt nekem,
hogy ezt a két hetet kibírjam;
mint vak kéz érdes lemezen,
emlékeden dadog az ujjam.
Tapogatózva keresek:
- hol őriz belőled a város
kézzelfogható érveket
a lélek tapasztalatához.
Ülök az asztal-szegleten,
ahol ebédünk elfeleztük;
most egy fél-szavad fölszedem,
mint fél-pár elveszített kesztyűt.
De te magad nem vagy sehol.
És bűnöd sincs, mit elfeledjek.
Árván szédelgek csak komor
árnya körül fényes kezednek.

Garai Gábor - Nem azért ...

Garai Gábor

Nem azért...

Nem azért zaboláz fegyelmem,
mert a szenvedély elhagy engem,
nem azért csöndes bennem a harag,
mert vágyaim is lustán nyugszanak;
nem azért áll őrt éberen az ész,
mert az indulat szunnyad s elenyész,-
de azért hajt a fegyelem korlátokon át s tereken,
de azért lobban szenvedélyem,
hogy ki élni segít éljen;
hogy ne pólyálja puha paplan
a nyugalomtól nyughatatlant;
hogy a tagadó tétovázzon,
szégyen könnyétől bőrig ázzon;
hogy ki szeret, engem szeressen
hűséggel próbált szerelemben...
Aztán majd úgyis elmegyek.
Tettem mit tennem lehetett.
Függök a felhők lepke-szárnyán.
Villám hasít szét, nem szivárvány.

Garai Gábor - Úgy szeretnék sokáig élni

Garai Gábor

Úgy szeretnék sokáig élni 

Úgy szeretnék nagyon sokáig élni,
hogy öregen is megismerjelek,
mikor tüzedből már nem futja égni
s én is parázslok, alig perzselek.

Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még,
szemedtől ez a fény nem múlik el;
magad ragyogsz akkor is, nem az emlék,
s feledteted velem, hogy halni kell.

Magad ragyogsz, a ráncok közül is épen
tündököl majd e lágy önkívület;
két csillagod a test mögötti térben,
hol a tagok elejtik terhüket,

hol a nyers mámort az álom bevonja,
s nyugvók a vágyak, - sosem bágyadók;
hol öntudatlanul váltja valóra
csömörtelen varázslatát a csók.

Garai Gábor - A remete panasza

Garai Gábor

A remete panasza

Istenkezében nyugszik a kezem,

olykor kísért az elszalasztott éden,

de a világtól szemem elfedem,

sohasem égtem a vágynak tüzében,

a szépség bennem fehér, testtelen

s a csönd özönén ringatózva érzem

az illatot, mely hitemből terem -

a szóözön künn gomolyog sötéten,

s a testekkel telik csak a verem:

engem a kín igézete tart féken,

s bizony még a halált sem rettegem,

mert ég vitéze edzi gyenge vérem -

csak azt nem tudom, mi az életem,

habár a bűnök béklyóit letéptem,

és hiszem már, hogy nincsen végzetem,

és nincs jövőm, nincs kezdetem, megértem -

mégis fátyolos arccal hirdetem,

vigasztalan magányom sűrűjében:

hiába rágtam át az életem,

az igéret hegyére el nem értem -

s még az Isten se szánja tévedésem.

Garai Gábor - Fölötted egy csillag

Garai Gábor

Fölötted egy csillag

Mert nem egyszerre járja át
a boldogság a testet:
előbb csak a tekinteted
száll a tárgyakra vissza,
s derengő emlékeidet
kezded megint szeretni.
Aztán a puszta levegőt
zamatosabbnak érzed,
s hosszan, türelmesen figyelsz
mások nehéz szavára;
utóbb, ha egymagad vagy is,
nemcsak magadra gondolsz,
s rövidülnek bár napjaid -
a jövővel beszélgetsz.
S lassan otthon érzed magad
szerveid vadonában,
felejted beteg csontjaid -
életed végtelenség.
Megállsz a földön, rengeted -
nem fordul ki alólad;
és egy jószóra fölrepülsz
a villogó egekbe.

Pedig nem történt semmi más,
csak a rend helyrezökkent:
kerengtél árván, céltalan
a gomolygó sötétben,
s fölötted egy csillag kigyúlt -
nyíló arany pupilla -,
beragyogta a létezés
megtestesült csodáit;
lombokból lugast kerített
a füstös városoknak,
kicsalt egy röppenő mosolyt
a csüggedt emberekből;
elhívta tévelygő szived
az úttalan utakról,
testvéreire mutatott
a vad testvértelennek;
s mert másban lelsz magadra csak
- értette ő a titkod -,
most benned él, s te benne élsz,
egybe-szőtt csillag-ábra;
s tudod, már többé nem hagy el
tündöklő tisztasága.

Garai Gábor - Nincs már ...

Garai Gábor

Nincs már …

Nincs már bennem indulat ellened,
se érted, végre minden véget ért;
se jót, se rosszat többé nem teszek
a kedvedért.

Tömény füstköddé vált a szerelem,
bemocskolja nyoma az ablakot;
többé már tegnapod se kémlelem,
se holnapod.

Kezem selymes vadgesztenyét simít,
hogy feledje kétéltű kebledet;
se - hús - se - hal emléked émelyít,
rekeszizmom remeg.

Átkelek inkább ködlő hegyeken,
mint a te áttetsző titkaidon;
már nem varázslat borzong szívemen -
hideg iszony.

Garai Gábor - Ősz elébe

Garai Gábor

Ősz elébe

Szétpattant ez a reggel,

kék buborék.

Hálózó víz-erekkel

oszlik az ég.

A láthatár gomolygó

ezüst ködök,

ökörnyálak selymébe

öltözködött.

Tollászkodik a fűben,

mint nagy madár,

s elszáll majd alkonyattal,

elszáll a nyár.

Jöhet még forró nappal,

éj, csillagok -

tavuk már jég, ha nyáron

nem ringatott.

Tarló érett szerelmünk

határa, mind

fölmagzottak felejtett

virágaink . . .

Most kell - hűs szél iramlik

Észak felől, -

széles vizekre kelni

a tél elől.