Bodó Csiba Gizella - Csodavárás; - Holnap karácsony

Bodó Csiba Gizella

Csodavárás

Ünneplő ruhám a téli este,

gyémánt függőit mind felvette

hópelyhek csizmába bújva

botló léptekkel vittek útra.

Fehér galambszárny a reggel

puhán ráborult a tájra

selyem pelyhes béke duruzsolt

kályha étke, izzó parázsa.

Elébe indultam, simulni karjába

Ő jött felém útközi találkozásra

ölelhessem, ne várjon lelkem

sokáig a Benne érkező csodára.

*

Holnap karácsony

Hó-ködmönkéd égi angyal

Ráborult az éji tájra,

Sirály-fehér szárnyalásod

Puha-pelyhek táncolása.

Aludjatok –, éjfélre jár –,

Fedél alatt kis gyermekek,

Céltalan kóborló ebek,

Valahol vár falat meleg.

Finom, csendes várakozás

Oldón foszlik köves magányra,

Születésnek fenn a gyásza

Csillag indult földi világra.

Bodó Csiba Gizella - El nem küldött képeslap

Bodó Csiba Gizella

El nem küldött képeslap  

Sirály sikolt, lebeg,
Fehér lovak hátán
Vágtázik a nyereg,
Sörényük lobogót bont,
Szél rajzolja fénnyel
Címered
Szép Haza!
Gémeskút bólint,
Délibáb vibrál ostor-nyeleken
A mozdulatlan puszta eleven.
Dobog a Föld szíve
Sorsod mi lesz
Szép haza,
Tán Ninive?
(?... )

 Mondandóm befejezetlen maradt,
 Mert minden vers befejezetlen,
Ahogy minden álom,
 Minden éjszakáról
Befejezetlenül távozik
A mély, elúszó sötét
 Beleájul a napkeltébe,
Mint lepke a fénybe.
Befejezetlen minden életkezdet,
Mert befejezetlen a „Bevégeztetett” is
 hisz valahol, valahogyan,
Minden, de minden folytatódik;
 Kiscsikó a lóban, a virág bújik,
 Hol a mag halóban,
Gyümölcs az érett pottyanásban
 Süppedve táplál a sárban,
Melyben folytatódik a folyó ága
Téli éjben, keményen fagyba zárva,
 S felragyog róla a reggel,
 Sziporkázik zúzmara szerkezetben,
 S olvad bódultan déli naptól,
 Kedvesen arcodra cseppen,
S ő lesz a könny folytatása,
 a folytatásoknak nincs megállása.
 Folytatódnak a percek, az évek,
 Folytatódik minden millió éve
 Megkezdett élet.
S folytatódnak a kérdések!
Versem is majd valahol folytatódik
Lehet azon túl, amikor bevégzem
 Néhány sornyi létem,
Te talán tovább gondolod,
 Hallom majd gondolatod,
S születnek majd sorba új szavak,
 A versek folytatódjanak...,
 Jó szívvel hagyom, hogy befejezd
Majd befejezetlen mondatom;
 – Hogy...

Bodó Csiba Gizella - Magas hegyek fénye

Bodó Csiba Gizella

Magas hegyek fénye

A hegyre fel kell jutnom,
Mindegy, hogy mi a neve,
Rögeit, szikláit taposva
Jól essen, fájjon a meredeke.

Hegyek csúcsait elérni,
Hogy színe az enyém legyen,
Lelkemben égjen örökre
Az a fény, ott fenn a hegyen.

Foszló, hajnali köddel,
S kelő nappal emelkedem,
Az az új fény kísérjen végig,
Sötétség az álmom se legyen.

Bodó Csiba Gizella . Együtt - egészen

Bodó Csiba Gizella

Együtt - egészen

https://www.youtube.com/watch?v=0dacUC-Fic8

Fél-ember voltam,
Te Egész lényed
bőkezűen adtad hozzám.
Egyre vágytál, s feledként
hitvesül, magaddal
Eggyé olvasztottál.
Két félként lettünk
Egészen Egyek,
- holtodiglan.
Míg valódat a halál urától
részemből szaggatni
hagytam.
De megízleltem milyen
az Együtt-érzés, s ezt
hordom magamban
bonthatatlan,
- holtomiglan!

utószó:

A Paradicsomban Egyek voltunk,
Örök időktől mindig Egyek,
Félszegen, félemberként
Ma is mindenhol kereslek!

Bodó Csiba Gizella - Kell-e?

Bodó Csiba Gizella

Kell-e?

Kell-e még valamit keresni

ebben az otthontalanságban?

A gaz egyre csak felveri nyári házam,

már nincs erőm a virágültetéshez,

csak nézek szűkre húzott szemmel,

mert a fény is szúrón fáj már,

nem bánnám talán azt sem,

ha szóval megaláznál,

csak itt lennél a kert zajába’,

s nem kellene, hogy beszéljünk,

csak néznénk a mohába süppedő

pázsitot, kacsolni kell a szőlőt – tudod –,

egy kávét innánk a teraszon,

hallgatagon, s az idő állna

mellettünk, mint az a néhány

hetyke fűszál, a napsütésben

koccannának apró zajok

– csak itt lennél –,

halkan súgnám:

a magány nem én vagyok!

Bodó Csiba Gizella - Közeledés

Bodó Csiba Gizella

Közeledés 

Két ember indult a partról,
Híd-középen találkozzanak,
Reményt keresve lépnek át
korhadt palló-foghíjakat.

Lassan haladnak, a távolság szűkül,
a találkozás mégis messze van,
A híd ívén nem rajzolódik ki
a két alak, még alaktalan.

Alattuk hullámok, habos tajték
A pillérek lábánál megakad,
Ők hídkorlátok között egymás felé,
a mélyben teherrel egy uszály halad.

Elérik-e valaha egymást
Kik két partról indultak el?
A távolság, a megtett útnak
Lélek-kikötőjében vesztegel.

Bodó Csiba Gizella - A Föld súlya

Bodó Csiba Gizella

 Főhajtás a Földünk előtt!

A Föld súlya

Földre hajtod fejedet,
a mélység hangját figyeled
a Föld válaszol rezgésedre,
felemel és elereszt.

A Föld gyomra most háborog,
láva gőzzel rád morog,
földrengésben tántorog,
mert ezer tettel pusztítod.

Nem Ő bánt, csak visszaad!
Benne érik meg a mag,
ha ültetsz, termést visszakapsz,
ha ártol, Őt pusztítod, s magadat!

Életünk Ő, a Kék-Bolygó,
Napsugár fényében átforgó,
szépsége semmihez sem hasonló,
éjjel Hold-hódoló az udvarló.

Hajdan leszálltak rá az Istenek,
hogy mindent megmutassanak Neked,
hogyan építsd, hogyan szeresd,
hogy butasággal tönkre ne tedd!

Atlasz, ki vállán hordozta,
érezte súlyos a Föld fájdalma,
terhét a világnak átadta, remélte,
a Fény lesz ami majd megtartja.

Bodó Csiba Gizella - Áldozat

Bodó Csiba Gizella

Áldozat 
  https://www.youtube.com/watch?v=fL9oxBgq2co

Testem piramisában
Lángra gyúlt a tűzoltár,
Szívem rostélyában ég a máglya,
S az áldozat már készen áll,
A Szerelmes halálra.  
*
Lélek-hínárok tekeredtek lábaimra,
Zúgó-csend nyomását préselte rám a mély,
polip karok nem engedtek,
szoros az ölelés, – ne félj!
Talpamba fúródtak tüskék,
kínlódott kétségek sötét nedve,
élet-part felé tajtékozott minden
gyökereitől eleresztve.
Iszapos tettek okát megtalálni
Gyötrőn nehéz
Szív zsilipjeit felnyitni
gyakran merész
A kenu halad tovább,
A víz-tükör felett az ég,
S víz-tükör alatt a mély.
Poklának van ki örök foglya,
Van ki lebeg a felszínén.
S mintha mind ritkább
Lenne tükrének simasága,
Az ember belenéz,
S a „cunamit” látja
Arcának barázdáiban
Élete veszett, – merre nézzek?
S átadja magát a szépnek,
A reményben fürdetett
Tiszta égnek, mely
Segít elengedni
A kapaszkodást, a lehúzást
S feldob a kékség felé!

Bodó Csiba Gizella - Megnyugtató

Bodó Csiba Gizella

Megnyugtató 

Mediterrán melankóliám tekertem
Olajfa ezüstveretes leveleibe,
Csillag-sárga virágok
Illat-koszorút fontak fejemre.

Hullámok csapódtak csücsörítve,
Szülve íves, játékos víz-hegyet,
Lepkeszárny-fátyollal úsztak
Finom vonalú, áttetsző fellegek.

Fénylépcsőkön táncolt a Nap
sugara arcomhoz érkezett,
nap-halat rabolt egy süllő
feldobta a víz-szagú üzenetet.

Izzadt bánatom a víz kimosta,
Feltöltötte szikkadt lelkemet,
Sirály-taps csattant rikoltva,
az est-függöny leereszkedett.

Bodó Csiba Gizella - Szólj, szép szavakkal

Bodó Csiba Gizella

Szólj, szép szavakkal 

 Szólj, halvány, szép szavakkal,
csendben, ahogy én vagyok magammal
akkor a felszín nem zavar fel vizet, csak
spirál-köröket rajzol, ahogy örül szíved.
Szólj, megfontolt szavakkal,
szelíd a gondolat legyen,
az érzések lesikló pályáján
száz kanyart ír le úgy is, védtelen.
Szólj nyugtatón, mint mély alt
Lágyan elúszva a szürkülő égen,
csendülj, ha szomorú vagyok,
öt szólamban, fütyülj a szélben.

Felcsipegetem a szép szavakat,
Fészkében táplálom a gondolatot,
Hagyom békésen szállni őket,
Fegyverek ellen nem harcolok.

Szólj szép szavakkal, a szép szó
Visszhangot ad,
S akkor az egész világot betöltik
A megsokszorozott szép szavak!

Bodó Csiba Gizella - Köd-fosztó

Bodó Csiba Gizella

Köd-fosztó

A köd ráborult a tájra

gyászlepel súllyal a fákra.

Nem oszlott komor tömeg

nem mozdult semmiért, senkinek.

A köd nem engedte bepillantani

sem a Holdat, sem a Napot

konok, csontporlasztó mélyig hatott.

Körül vett, mint a szöges drót,

mint a börtön fala,

süketen, tapogatózva

mikor, s hogyan érek haza?

Fúrtam magam a csípős,

hamu-színben előre,

néptelen volt, mintha egy

lélek sem érkezett volna - e Földre.

A köd köpeny reám borult

a szívemet fedte - akkor világ gyúlt

én kívül figyeltem, de csak

belül foszlik szerte!

Bodó Csiba Gizella - Elemek között

Bodó Csiba Gizella

Elemek között

Szél hozott a karjaiban,

Szélben születtem.

földdé majd csak

Akkor leszek, ha bevégeztettem!

Szabad vagyok,

Szárnyatlanul dombláncok felett,

Kristálykövek szemcséibe,

Bele remegek.

Horgonyom még

Nem dobtam ki,

Bár nem szárnyalhatok,

Csontjaimba a tél dere beleharapott.

Szél és Föld között -

Meddig maradok?

Míg porszemekben

Visszahúznak rezgő csillagok!

Bodó Csiba Gizella - Őszi képek

Bodó Csiba Gizella

Őszi képek 

Foltokban avar,
Őszi vetés,
Nem áll össze a kép,
Gondolat-szabadesés.
Fejem üres

magtár,
Elhagyott kaptár,
Múlt idők
Méze édesét
Mártogatják
Az emlékezés
Tekervényei,
Nyelvem hegyére
Hull egy csöppje,
Szavakkal egyesülve
Születhetne szép
Szonetted
Őszi lélek.

Az őszi fészek

néptelen.

Bodó Csiba Gizella - Elmaradt ígéret

Bodó Csiba Gizella

Elmaradt ígéret

Hogy megmutasd a

legszebb naplementét,

még mindig erre vágyom,

naplementébe hajlom

magam is, hív az álom;

még húzom az időt,

tartom szememmel

tűnő napkorongját,

szőlőtőre akasztott

vérszínű kalapját;

felhőcsíkok mögé

bújik elpirultan,

fáj a homlok mögött

látni, ahogy zuhan;

elmúlt egy nap

bizonytalan

magányban – e nap

is hiába vártam!

Vágyam kuporog zártan.

Talán féli, nehogy újra kérjem;

a legszebb naplementét

szemünkkel kísérjem.

Bodó Csiba Gizella - Honnan hallom?

Bodó Csiba Gizella

Honnan hallom?

Honnan, honnan hallom
ezt a halhatatlan,
levegőn átrezgő éneket,
sikoltás-csíkot szakító
két kezet
rajzol a gyertya fénye,
égő csipkebokor
lángja visszacsókol az égre.
Boróka ágak közt elhamvadó
dal simul rám – szeretsz?
Honnan, honnan hallom,
hogy nevetsz?
Már nem fáj, hogy vársz
mindegy milyen messze,
szívemen átrezeg a hang,
ott a fészke – megkereste.

Bodó Csiba Gizella - Nyár a vásznon

Bodó Csiba Gizella

Nyár a vásznon

Van Gogh-mezők arany hullámú hője

izzón, vibrálva agyamig sütött,

levágott fülem nem küldöm barátnak,

annyira nem vagyok dühödt.

Az égitest kemence tüzes,

lobogó fénykoszorú rabja,

süllyed, emel, magába tér

a spirál forgás magma magja.

Nem csituló lázas tombolás,

láng nyaldosta fortyogó katlan,

száraz ecsettel csapkod a vásznon

enyhülést nem hoz sem éj, sem nappal.

Bodó Csiba Gizella - Zuhanás

Bodó Csiba Gizella

Zuhanás

Úgy hulltam a csendbe,

mint gyermekkoromban

egy szakadék mélyére,

a Bükk lábainál, bütyök

nagyságú dombjai között

csatangolásaink során.

Bámészan álltam kicsi

földnyelvre, mi benyúlt

a mélység felett, madár

súlyom alatt leszakadt,

s pörögtem, pörögtem

ismeretlen mélybe,

mint a meglőtt nyulak.

A meredély oldalának

sárga homokja pöckölte

ki számat, - ne kiáltsak!

De a társak, kik velem

jártak, bátrak voltak,

vak-merészek, bátrak,

ugrottak utánam,

már nem is láttam,

hogy reped szét a fiú-mellen

a fehér vászon, hogy

tisztíthassa szám

a puha föld sarától,

ne maradjak némán

heverve a szakadék alján.

Már szólhattam volna,

szám szabad, de

nem szóltam. Éreztem,

valamin átcikáztam,

bepillantásra egy másik világba.

Kíváncsiság – könnyelműség,

barátság, bátorság – gyerekség.

Eddig ennyi!

Csendbe zuhanni,

szabadon szólni

az már felelősség!

Bodó Csiba Gizella - Ki az az Én?

Bodó Csiba Gizella

Ki az az Én? 

Kívülről nézek egy embert,
kire azt mondom; én vagyok!
Ki az az Én, ki magammal szembe néz
A tükrön még homályos egy sarok.

Kiben láthatatlan vulkán működik,
Gondolatok cikáznak belső utakon,
Karambolok, kiszáradt medrek,
Hegy, völgy rajzolatok belső atlaszon.

Apám arcának apró részletei,
Nagyszülők pausz mögötti homályban,
Ki vagyok én, s ki az a sok-sok sejtelem
Akikkel kopott fotókon álltam?

Ki az ki ismer még, vagy már – engem,
ki az ki emlékszik, vagy már nem – reám
Ötven-hatvan-hetven év már távlat,
A forgatagban az ember csak áll.

Országok tűntek el, család és barátok,
Csendes számtalan, hajdan volt határ,
Meddig keresi magát az ember,
Már nem tesz fel kérdést, – csak úgy – Készen áll!

Bodó Csiba Gizella - Napforduló

Bodó Csiba Gizella

Napforduló 

Csend-harmatos a hajnal,

az éj levetett kalappal

toporog tétován – mennie kell!

A Föld zöld-ívű, lágy hajlatán

egy reneszánsz kerttel

csókolózik már a napsugár

felemelve a ragyogó koronát,

mit fején visel, nem veszíti el,

míg lassú tánccal körbejár

díszkertek szín-varázs tárlatán.

Forogj köröttünk, drága Nap,

nem, inkább hagyd, hogy

táncunkkal fonjuk sugarad,

kacagva fogadjuk fény-esőd,

keressük harsogó, dús legelőd,

élvezzük akácfürtű mézedet,

mit méheid egyike csepegtetett.

Bújjunk alád, mint emlő alá

a kisdedek, magunkba szívni

anyaöl-meleged, – Napfény,

ne égess el, csak szeress!

Végigballagva királyi birtokon

alkonyra érsz a túloldalon –

Csak érezd, hogy köszöntük

ittlétedet, s nézünk utánad:

eltűnik koronás bíbor fejed,

s a sötétedő lila hegyek

előlünk ágyukba rejtenek,

hogy reggel ők kelthessenek!