Szomorúfűz
Zordon január
Január van. Deres,
csípős, zord a tél. Hideg, - maró a levegő. Ólomszürke takaróba bújt a nap.
Szürke az égbolt, a fény sem látható. Búsak a kopasz fák, zörgő ágaik sírnak,
dideregnek a fagyos télben. Ködös, párás, dérlepte a táj, a fű, a bokrok, a
kövek. Madárdal régen nem hallható. Ha a Napocska mégis kidugja sugárszálait
takarója alól, a fenyőóriás tűlevelein átbök a fény.
Ülök a meleg szobában
és kukucskálok ki az ablakon, gyönyörködöm a havazásban. Először bátortalanul hullnak a hópelyhek, mintha
félnének, hogy megütik magukat, majd egyre intenzívebben, egyre sűrűbben, nagy
pelyhekben. A kedvenc hóesésem.
Halk zene szárnyal
mögöttem – a kinti hangulathoz illően. Jólesően melengeti lelkemet és átjárja
didergő testemet a forró tea, amely a szeretet-bögrémből száll illatozóan, és a
napfényt hozza el számomra. A legkellemesebb dolog – a meleg szobából figyelni
a kinti világot és élvezni a meleget és a lágy, andalító zene hangját.
Elmerülni benne és álmodozni.
Ködvirágok borítják a
kertet a szállongó hópihe-szirmoktól. Hópamacsok takarják a fák dérlepte,
csörgő ágait, - hóbundától terhesen hajolnak mélyre a tuja lombjai.
Körötte a föld
porcukorként felszórva a friss pelyhekkel. Apró pillangóként táncolnak a pihék
a szélben, hideg apró csókocskákat nyomnak az arcokra, cseppé válva
Nézem a szürke
felhőbe burkolózott világot, csak körvonalak rajzolódnak ki elmosódottan,
homályosan.
Korán alkonyodik.
Zimankósak az estek, de a nappalok is vacogtatóak. Az éjszakában az ezüst Hold is dérlepte, -
apró jégvirágokat ringat a szél.
Tavaszt vár,
enyhülést – a természet, hogy újra rügyet hozva lombkoronát növesszenek,
mindannyiunk örömére. S újra zöldelljenek a fák, virágozzék a lélek!
