Szakáli Anna - Amióta

Szakáli Anna

Amióta

Amióta templomodban
nem énekelhetek neked,
csak hallgatom az egyszínű,
máskor tekervényes éneket,
amióta végső tiszteletként
sem énekelhetek,
dallal kísérve
a menny kapujáig
az ismerős lelkeket,
bánataim egyre mélyebb
bugyrába zárom
kétségbeesett kiáltásom.

Szakáli Anna El nem mondott

Szakáli Anna

El nem mondott

El nem mondott versek fejemben,
meg nem hallott szavak fülemben,
el nem dalolt énekek szívemben,
elmaradt simogatások kezemben,
el nem járt táncok lábamban,
ki nem mondott dicséretek számban,
jöjjetek, amíg lehet,
éljünk egy szebb életet.
Tisztafényű lélekkel
Ha kék az ég, és a fény
tiszta, mint a lélek,
a boldogság közel van,
csak nyúlj érte, eléred.

Ha a lélek tiszta fény,
édes derű leng körül,
nézz társaidra, veled
mindenki együtt örül.

Ha társaidra nézel,
szemük tükrében látod,
mit annyira kerestél,
egy csöppnyi boldogságot.

Ha meggyötört az élet,
és fárad lelked fénye,
öröklét nyugalma vár,
angyali dicsőségre.

Szakáli Anna - Én sírok

Szakáli Anna

Én sírok

Hullik a harmat, szitál a földre,
keringve suhanok mindörökre.
Faágtól elváló levél szárnyán,
éjjeli pillangó puha álmán
hajtom fejem nyugalom ölébe,
szirmát hullató rózsa tövébe.

Pihenek megfáradt fűszálakon,
suttogok szélcsendes hajnalokon,
felkap az őszi szél, messze sodor,
szemedben én vagyok az a kis por.
Ha látod a rózsát harmatosan,
én sírok, jajongok a magasban.

Szakáli Anna - Színek, vonalak, pontok

Szakáli Anna

Színek, vonalak, pontok

 https://www.youtube.com/watch?v=M23ZGi1IFQU

Színek, vonalak, pontok,
képzelt, sosem volt világ.
Minden ecsetvonás
újabb álmokat hív,
lelkem így csalogat a fényre.
Éjt nappalra,
nappalt éjre dobva,
néha mérgesen dohogva,
s míg életre kel a festék,
betemet a magány.
A kép akkor kész,
és öröme akkor enyém,
ha kezem ölembe ejtve megpihen,
s lábam lóbálva ülhetek,
a csillagos égperemen.

Szakáli Anna - Gesztenyevirág

Szakáli Anna

Gesztenyevirág

 https://www.youtube.com/watch?v=VFpSNZcWhwE

Gyertya-fehér virágcsokrok
ontották felettünk illatuk,
ebben az illatárban
néha még együtt vagyunk,
s ötkaréjú levele,
mint simogató öt emberi ujj,
védőn virágai alá borul.

Álltunk alatta
– kérgébe vésted nevem-
bús szomorúan,
idővel benőtte a sebet,
s az elmúlásban
fehér virága
hullatja apró szirmait,
mint sok-sok év után
az emlékezet.

Szakáli Anna - Görbület

Szakáli Anna

Görbület

https://www.youtube.com/watch?v=Zxokpf7jW8w

Nem egyenesen fut a fény,
és sok minden egészen más,
mint aminek innen látszik,
ÉS: máglyára küldték eleink!
De hiába kínok kínja,
nem tagadta meg új tanát,
- gömbölyű és forog -, hebegte
végső lehelettel sóhaját.
Majd Einstein tana halt
gyors szellemi máglyahalált.
Rajta kívül nem érti senki
az idő szavát, hogy mágneses
erő görbül az éteren át.

Földi görbület tartja fogva
az erőszak zűrzavarát.
Ferdít, görbít, ráncot von,
egyenesnek hazudva magát.
Ám de látszik, hogy görbület,
iszony marja érzékeinket,
mert naponta kényszerítik
máglyára az embereket.

Erkölcsi halál vesz körül,
és nincs már saját életed.
Diktál, házadba ront, bódult,
hiszékeny népeket nyel el
percről-percre, a való világot
zabáló földi görbület.
Rend és káosz
Rend lesz a káosz is,
mit ember át nem lát.
Véletlenszerűen
fejlesztve önmagát,
észre nem veheted
miértek halmazát,
hiába töröd fejed
milliárd éveken át.

Szakáli Anna - Ez a mi otthonunk

Szakáli Anna

Ez a mi otthonunk

https://www.youtube.com/watch?v=ocjReWPy4EE

Ez a mi otthonunk,
hol követjük őseink árnyát.
Hol két nagy folyó csobogja
az élet himnuszát.
Hol ezüstben áll a nagytó,
mikor a Hold hinti fényét,
s aranyra vált ragyogása,
ha nyugvó Nap hoz esti békét.
Hol avar nép rejti titkát;
miénk e hon áldott hantja,
hun és magyar is mi vagyunk,
álnok, ki ezt eltagadja...

Tanú rá a tó, a hegyek,
itt éltek ők, a régiek,
itt pihennek föld-hazában,
álmuk őrzik az Égiek.
Kik voltak ők? A bátrak.
Kik háborgó tavunkon jártak.
Ismerték Emesét, ősanyánkat,
Medvetoros évben itt ültek lakomát,
számolták a Hold, az év napját,
halottaikat kincsekkel temették,
mert holtában is tisztelték,
ki közülük elment.

Otthonuk volt nekik is ez a hely,
hol ,,népek harcától zajló tengeren*"
párducként űzték a rájuk rontó ellent.
Pedig az ember egy vér.
Csak a hatalom képes
éket vetni népek közé,
hogy egyiket emelje másik fölé,
de semmi sem állandó.
S ami régi, mint az avar, mulandó.
Elporlik. Mint leomló falak,
melyek semmivé lesznek
egy évszázad alatt.

Ám a jelek fölbukkannak újra.
Rovással írt tekercsek,
vésett kövek, veretek,
rajtuk sólymok repülnek
föl a Napba, felhő magasába,
hol a lélek szivárványa emel
régi népnek égi koszorút.
Csillagok mutatta úton,
ló taposta ősi nyomon
táltos épít kőemléket.

Égi tűznek lobog lángja,
szerbe-körbe, karikába,
emelt karral, emelt fővel,
mennybe mentek szálló füsttel...
Őrzők helyett, őrzők vagyunk!
Megidézünk a rovással,
megigézünk szertűz-lánggal,
lássátok meg mivé lettünk;
vizek partján várost vetünk,
s benne örökös mementó:
Megőrizzük azt, ami méltó.
S évezredes küzdelmeink
nem vesznek kárba,
ha otthonunkból
ajtót nyitunk a világra.

Szakáli Anna - Tóparti vallomás

Szakáli Anna

Tóparti vallomás

ez nem tenger
én annak látom
Nap bölcső-tükör
vízében az ég
fénylő égszínkék
árkában forrás
meder alatt láva

csábítón ölel
a hűvös vízi világ
bámulom tükrét
nem múló báj
nekem egyetlen
örök szerelmem

én neki súgom
ő nekem
aztán hallgatunk soká
nézzük egymást
a csend
a legszebb vallomás

Szakáli Anna - Valahonnan

Szakáli Anna

Valahonnan

honnan szólítasz
– mélységek homálya
dereng fejemben –
honnan szólítasz
– mélységek homálya
dereng fejemben –
valahonnan hallom
nevemet mondod
megdöbbent
a hang tisztasága
itt vagyok – nézek fel
s tudomásul veszem
a sors döntését
már nem vagy
mégis hallom
ahogy élni szólítasz
s dicsérni Teremtőnket
miként a virágok illatát
a szellő hűvösét
a felkelő Nap fényét
mert egykor
neked adtam mosolyom

Szakáli Anna - El nem mondott

Szakáli Anna

El nem mondott

El nem mondott versek fejemben,
meg nem hallott szavak fülemben,
el nem dalolt énekek szívemben,
elmaradt simogatások kezemben,
el nem járt táncok lábamban,
ki nem mondott dicséretek számban,
jöjjetek, amíg lehet,
éljünk egy szebb életet.

Szakáli Anna - Szótlanul és hallgatag

Szakáli Anna
Szótlanul és hallgatag

Szótlanul és hallgatag,
ül a vén a Nap alatt.
Csendje pokolnyira mélyül,
egyre reszket, egyre vénül.
Nem hívja már gyermekhang,
őrzi magányát a harang,
tanúként ha néha kondul,
hívó szava elbitangol,
málladozó tornya felett
elmúlt idők keringenek.
Hosszan néz az út porába,
elfut, elmegy aki gyáva,
velük halnak az ünnepek,
elnyűvődnek, mint az évek.
Üres házak, üres telkek,
üresek lesznek a lelkek.
Sóhaja a semminek szól.
Ima? Visszatér félútról.
Belülről hall hangokat,
kedve múló hangulat,
könnyeit issza holdanyó,
mosolya, már mindentudó.
Helyére ülök egy napon,
s egy verőfényes hajnalon
tovalebben lelkem fénye,
távozunk a mindenségbe.
Mi utánunk itt marad,
szálló por, s egy üres pad?

Szakáli Anna - Mintha

Szakáli Anna

Mintha

Mintha verssé válna
minden szavad.
Külön, külön dallamba fordul,
mikor elönt a hála
a könnyem csordul,
mert hiányzik a szép,
az ölelés álma
s csak a betűk selyme,
a szavak bája simogat.

Mintha boldogsággá
szelídülne össze
minden leírt szó,
mely engem bátorít.
Csak tovább, tovább,
ó, hogy andalít,
ahogy fülembe suttogod,
a bánattól fosztott élet,
mélységes szent titkait.

Szakáli Anna - Mivégre

Szakáli Anna

Mivégre

Mint mag a földben, 
  ha szárba szökken,
és létéért küzd  
hóban, esőben,
 míg felhasadó  
burkából kipattan,  
új utat kezd a csíra,
gyűrött-rongyosan
fénybe emeli 
  zsenge zöldjét,
odahagyva
kopott bocskorát,  
sáros földjét,  
úgy emeltem  
én is fejem egykoron,  
át minden izmuson,  
hogy magam
maradjak végre  
eldönteni,
miért születtem  
s mivégre hagytál el  
engem, Uram!

Szakáli Anna - El nem mondott

Szakáli Anna

El nem mondott

El nem mondott versek fejemben,
meg nem hallott szavak fülemben,
el nem dalolt énekek szívemben,
elmaradt simogatások kezemben,
el nem járt táncok lábamban,
ki nem mondott dicséretek számban,
jöjjetek, amíg lehet,
éljünk egy szebb életet.

Szakáli Anna - Nyári világ

Szakáli Anna

Nyári világ

Nyári világ heve ül a vízen,
tegnap korbáccsal verte a szél.
Ma ezüstös tükörragyogásban
hintve fényét, nyugalma visszatér.

Éles csillám vet szikra-sugarat,
bukdácsolva lép, táncol a víz,
hullám ölelte csónak mellett
lebegő tollat tutajként visz.

Cölöpön rándul a durva csomó,
kötél ring, ázik, vízre csap néha,
el-, visszarándul, iramló kígyó,
rezeg a dúc, nyikordul inogva.

Szétrebbenő küszraj villan,
vízbe csobban a fürge láb,
a délutáni zsongó zajban
röpke álom bókkal ölel át.

Zsúfolt a part. Ki él, mozog,
mint selyemhernyó az eperfán,
szorul egymás mellé a nép,
hagyni sem hagy többet maga után.

Távoli hegyek buknak a tóra,
ünnepi sötét öv keretezi,
arany színét a naphídnak
a tó tükre, kölcsön veszi.

Kék, zöld, smaragd a táj,
este rőtvörös felhő és tó,
mikor vijjog a dankasirály,
mikor közel a napsirató.

Szakáli Anna - Fohász, születés előtt

Szakáli Anna

Fohász, születés előtt

Parányi mocorgó létem
lebbenő hófehér fátyol...

Még sötét van, meleg e test,
bölcső, mely táplál, ápol.
Végigélni a fejlődést
küzdelmes, veszélyes út.
Dobogó lüktetés létem,
áradó forrás, csodakút,
mely csírájából én lettem,
aki jött, fény honából,
kicsi ember, élő magzat,
- mocorgó jel a holnapnak -
testemben új, parányi mag
rejtezik, mert a körforgás
örök, szüntelen létezik...

Én, a baba! Élet vagyok,
kit ringatnak angyalrajok.
Pereg a régi, érett szem,
de mindig új terem, mindig
lesz, ki szeretetet áhít,
gyöngéd érzelem gyümölcse
sejtek halmazává válik;
az ige újra testté lesz,
érző lélek lakik benne,
kapott arcom tiszta tükör,
mintha Isten mása lenne...

És eljön a nap. Mélység,
titkos sötétség nem rejt...
Vajon milyen lesz ott lent?
Mit rejteget az ismeretlen?
Kérlek, legyen az otthonom
béke sziget, szent nyugalom.
A lét tomboló zajában
olyan hely, hova nem hatol
vak gyűlölet, nincs bántás,
türelem lesz és áldás...

Legyen úgy, hogy a földi lét
- kikhez küldött a jó szándék -
hozza meg a várt reményt!
Tartson erősen az a kéz,
mely oltalmaz, ha jön a vész.
Köszönöm, teremtő Isten
az édesanyát, édesapát!

Indulok. Hív a fény,
már várnak odaát...

Szakáli Anna - Diófánkon kicsi csíz

Szakáli Anna

Diófánkon kicsi csíz

Hullámot vetett a víz,
hullám hátán agyon ázva,
csapzott tollal fuldokolva,
vergődik egy kicsi csíz.

Kicsi madár! Megmentelek,
díszes kalitba beteszlek.
Kalitkámba jól bezárva,
madárdalod felvidít.

Ám, ének fütty nem szól már,
szomorkodik a madár.
Haza várja szép hazája,
erdő, mező vadvirága…

Búját nézni nem tudom,
rabként én nem tarthatom.
Hátha várja kicsi párja…
Vagy talán a fiókája!

Kalit ajtót kitártam,
elengedtem, had szálljon.
Huss! Kiröppent sebesen,
diófánkon megpihent.

Rám nézett, és füttyentett,
a kék égbe felröppent.
Kettőt, hármat körözött,
eltűnt a házak fölött.

És egyszer egy délután,
csíz énekelt fenn a fán.
Nem egyedül, ketten jöttek,
s nekem mindent megköszöntek.

Szakáli Anna - Tóparton

Szakáli Anna

Tóparton

https://www.youtube.com/watch?v=IcsDzPR4I3Q

Lábamhoz fut a hullám,
körbe fog, térdemig nyúl,
majd visszafut nevetve,
s a titkot tovasúgja,
majd hozzám fut újra,
játszani hív,
tarajos fodrokat dobva
emelkedik és süllyed,
kacéran rám nevet,
kérkedve veti magát partra,
s hogy az előbb itt járt,
a fövenyen jelzi
egy vékony barázda.

Szakáli Anna - Végső csendben

Szakáli Anna

Végső csendben

Békesség csendje ül szívemre,
mintha minden semmi volna,
mintha minden néma volna, és ebben a némaságban erőtlenül, a kietlen pusztaságban elfeledve, a keresztre kifeszítve, magam vagyok, egyedül.

Volt valaha más is velem,
gondtalanul a jólétben,
többen voltunk a hajóban,
s ígértétek, jóban, rosszban…
És most elfeledve, a keresztre kifeszítve,
magam vagyok, egyedül.

Imádságos révületben
kakas törte meg a csendet,
nem is egyet, hármat szólott,
s Márkus füle csak lehullott.
Tagadás csendje ül szívemre,
és most elfeledve, a keresztre kifeszítve,
magam vagyok, egyedül.

Atyám is magamra hagyott,
tudtam, egyedül maradok,
de azt nem, hogy jobban fáj,
mint az elmúlás, a halál.
És most elfeledve,
a keresztre kifeszítve,
magam vagyok, egyedül.

Rezdül a föld, dörren az ég,
sötét felhőt villám tép szét,
homokot felkap és vág a szél,
minden más hallgatva vár.
A halálos végső csendben, erőtlenül,
elfeledve, a keresztre kifeszítve,
magam vagyok, egyedül.

Szakáli Anna - Csendbe zuhan a világ

Szakáli Anna

Csendbe zuhan a világ

Homályba menekül,
elhal a nappali fény,
elpihen a vadgalamb,
lombos fák rejtekén.
Szegényes a fészek,
néki oltalom,
bár csak összedobált
rozoga alom.

Lélekház a test,
sárból veti az Úr,
számtalan titok,
rezzenő ideghúr.
És amint alkotott
minket az Isten,
érző szívvel áldott meg
e gyenge testben.

Élet ölén ringat,
édes mostoha!
- véli ki együgyű,
és Isten ostora
még nem csattant
hitehagyott hátán,
bár öntudatlan lelkét
öli a kín, a sátán…

Örök körforgás,
csak a lélek számít,
pillanat a lét,
sötét és fény kábít…
Csend, magány,
édes testvére a gyász.
Rezzen a bánat;
holtakra ki vigyáz?

Gyertyafény hív,
lobogó lángja béke,
örök világosság
földi üdvössége.
Ha jő a fáradt est,
alászáll a Nap,
felhők között búcsúzó
fáradt gondolat.

Gyászolók gyújtotta
ezer láng ragyog,
igézve az égre nyíló
merész holnapot.
S az életteremtő
titkok tudója,
számba veszi,
kinek van adója.

Elvesz, törvény szerint,
majd kegyesen visszaad,
mert lélek,
csak új porhüvelyben szabad.
Bár rab lesz,
ki bilincset, maga rak fel,
lelke fénye kopott,
és az idő közel….

Csendbe zuhan a világ,
a sóhaj is halk;
keresztre száll,
madárka kezd egy dalt.
Helyettem szól;
fájó, gyönyörű ének,
vagy az életért ad hálát
teremtő Istenének?