Vörösmarty Mihály - Ártatlanság köntösében

Vörösmarty Mihály

Ártatlanság köntösében…

https://www.youtube.com/watch?v=zrg6mCCb5Ok

Ártatlanság köntösében
A szép új esztendő
Eljött, s kínáló kezében
Van kupája kettő.
Egyik a baj, aggodalom
Fanyar ürmösével,
Másik teljes a boldogság
Édes örömével.
E kettőből úgy keverjen,
Az új év, magának,
Édes Bácsi, hogy örüljön
Legjobb italának.
Az üröm az örömek közt
Csak annyi lehessen,
Hogy az édes a kesertől
Még jobb ízt vehessen.
Ezt kívánja a kis Gili
Nem zöld águ fáról,
Hanem jó meleg szobának
Közepe tájáról.
S marad kicsin szolgálója
Ápoló kegyének.
Tartsa meg őt továbbra is
Gondja gyermekének.

Vörösmarty Mihály - (Fogytán van a napod ...)

Vörösmarty Mihály

(Fogytán van a napod …)

https://www.youtube.com/watch?v=bRX9Wt8sOeU

Fogytán van a napod,
Fogytán van szerencséd,
Ha volna is, minek?
Nincs ahova tennéd.
Véred megsürűdött,
Agyvelőd kiapadt,
Fáradt vállaidról
Vén gunyád leszakadt.
Fogytán van erszényed,
Fogytán van a borod,
Szegény magyar költő,
Mire virradsz te még?
Van-e még reménység,
Lesz-e még hajnalod?
Férfi napjaidban
Hányszor álmodoztál,
Büszke reményekkel
Kényedre játszottál!...

Vörösmarty Mihály - A szép virág

Vörösmarty Mihály

A szép virág

 

Mely vad az, mely zordon, aki
     Szép virágot nem szeret?
Szép virág az én világom,
     Az nyit bennem víg eret.
Ártatlanság tiszta színe,
     Hófehér a levele,
Szűz szerelemnek lakása
     Rózsaszínű kebele,
És remény vidám sugára
Zöld tövének gyenge szára:
     Így virágzik ő nekem,
     Éltem, álmom, mindenem.

Egy kis méh szelíd alakban
     Járja szűntelen körét,
Ott repes, zeng víg örömben,
     Nála tartja lakhelyét.
Este fekszik kis tövéhez
     S róla képzi álmait,
Reggel ébred, s harmatával
     Tölti mézes ajkait.
Délben szellőt csal reája,
S hűs vizet visz gyenge szája,
     A döbörgő vész előtt
     Kis bokorba rejti őt.

Oh ne vessétek szememre,
     Napjaimnak társai,
Mintha hallgató szivemnek
     Nem volnának vágyai.
Egy van! ah de a virító
     Tájra messze elrepűlt;
Visszahínám, nem jöhet már,
     A virághoz édesűlt.
A kis méh ez én egy vágyom,
Szög leányka szép virágom:
     Mely vad az, ki nem szeret
     Szép virágban ily kegyet?

Vörösmarty Mihály - A szerelemhez

Vörösmarty Mihály

A szerelemhez

Még egyszer, szerelem!
Érezzem lángodat,
Még egyszer édesen
Gyötrő hatalmadat.

Add vissza búmnak, ah,
Lyánykám hajfodrait,
Csábító két szemét,
Mosolygó ajkait.

Hagyj andalogni még
A rózsás arcokon,
A tőlem elragadt
Oly égi bájakon;

Hogy majd ha száll a nap
S a csendes este jő,
A hold sugárinál
Derengvén a mező,

Epedve várjam őt
Szerelmi gond között,
Mint vártam egykoron,
Míg lángom üldözött.

És lássam a jövőt
Képzelmem szárnyain,
Mint volt nyiló kora
Legelső napjain;

És halljam őt, gyönyör
Hatván meg lelkemet,
Zengő ezüst szavát,
Ez egy szót hogy "szeret!"

S akkor ha megszakadt
A tündérszép alak,
Utána mély sohaj
S könyűim szálljanak.

Még egyszer add nekem
Érezni lángodat,
Még egyszer édesen
Gyötrő hatalmadat,

S a puszta éveken,
Hol rózsa nem virúl,
Emléked, szerelem!
Legyen virágomúl.

https://www.youtube.com/watch?v=crB4FZe9kDM

Vörösmarty Mihály - A csalogányhoz

Vörösmarty Mihály

A csalogányhoz

Csattogj tavasznak édes éneklője,
Csattogd el az epedő szerelem dalát,
Mig elborultan jár a völgyek ifja
Riadva zengő berkeid körűl.

Csattogj, s zavard el csüggedő szivéből
A veszteség s veszés érzelmeit;
Zengj változatlanúl gyötrő bajának
Búszenderítő nyájas éneket.

Ah zengni fogsz te még több tél után is;
De hallgatód már akkor nem leszen:
Egekre csattogsz hathatós daloddal;
De nem hat a sír mélyéhez szavad:
A völgyek ifja nem hall téged ott.

Vörösmarty Mihály - Szomorú biztatás

Vörösmarty Mihály

Szomorú biztatás

Vesztedre mégy-e ily örömest? vagy a
Tündér reménység biztata újolag?
Oh, annyiszor megcsalt ez immár
S búslakodást hagya tört szivedben.

Csak menj, ha nyersz, nincs embere boldogabb
A nagy világnak mint te; ha vesztesz, ah
Akkor kiállta szíved a bajt
S aggodalom nem emészti többé.

S a mindeneknél oly iszonyú halál
Vázképivel nem lesz iszonyú neked:
Ohajtva dőlsz rá, míglen élted
Lángja hideg kebelén elalszik.

Csak menj, különben sincs napodon öröm,
Kétség remény közt ingadoz életed:
Ez biztat és csal; az dühödten
Dúlja szorúlt kebeled nyugalmát.

Vörösmarty Mihály - (Feléd, barátom ...)

Vörösmarty Mihály

(Feléd, barátom …)

Feléd, Barátom, ím feléd siet
Homályom alkonyában elmerűlt,
De nem hitetlen érzetem, neked
(Ha képes erre) ujra esküszik
Csekély sorával e levél hitet,
Érezze változatlanúl szived
E visszagerjedő hevet, noha
Reménytelen csapásival borúlt
Reánk az égi végzet és homályt.
Vetett körünkbe a serény idő.
Barátom, íme visszatér, sohajt
Feléd, ki tőle távolabb esél,
Az, aki egykoron vidáman élt
Tanúlt veled, s együtt hevűlt
Az ősi büszkeség dicső nyomán,
De most, ha kérded, elnyomatva küzd
Sulyos bajokkal, és midőn leszór
Sokat magáról, többeket talál!
Ez ám az élet! - ah de mennyire
Botlék hevemben, életünk mi más
Mint a negédek tárgya, és

Vörösmarty Mihály - (Rózsa voltál ...)

Vörösmarty Mihály

(Rózsa voltál …)

Rózsa voltál, rózsa,
     De csak elfonnyadtál.
Aggott vőlegénynek
     Kebelén hervadtál.
Piros kis orcáid
     Lettek liliommá.
Beestek szemeid
     Szomorú sírommá.
Ha tudnám, galambom,
     Hogy Isten meg nem ver,
Ölembe vennélek,
     Mikor urad hever.
Tán ifjúságodban
     Ismét megujulnál,
Meleg karjaim közt
     Piros rózsa volnál.
Tán azt is mondaná,
     Ha nem unná magát,
Hej pajtás, nevetem
     Világ bolondságát.
No de így is megvan,
     Amúgy is elhagytál,
Tömött erszény után
     Nagyon szomjuhoztál.
Kidől a redves fa,
     Rajta gomba terem,
Ne remélj, galambom,
     Nincs már több szerelem.

Vörösmarty Mihály - Tókör

Vörösmarty Mihály

Tükör

Tarka kendőd lobogása
Lelkem édes mulatása;
Csakhogy hajh a kendő alatt
Hamis a szív, mely kopogat.

Barna szemed villanatja
Szívemet fölgyújtogatja;
Csakhogy a szem hamis követ,
Csal mikor sír, csal ha nevet.

Piros ajkad szólalása
Paradicsom megnyilása;
Csakhogy a szó két élű szer,
Egyszer gyógyít, míg százszor ver.

Vajha orcád tűkör volna,
Lelked abban képpé folyna,
S oly szép lennél, milyen igaz,
Vagy oly nem szép, milyen ravasz.

Akkor végre kimutatnád,
Olyan igen szép vagy-e hát?
Vagy szépséged, mint a hinár,
Veszedelmes mély fölött jár?

Vörösmarty Mihály - A nyárról; - A zivatar

Vörösmarty Mihály

A nyárról

Az Tavaszi napokat nyár szokta nyomba követni,
     Mely az éhségnek hív elüzője leve.
Ekkor tündöklik pirosodva már a gyümölcs is,
     Mely ezelőtt bimbó és virágocska vala.
Földi vetés zöldűl és már majd magva kigördűl
     A hüveles helyből, végre de csűrbe kerűl.
Most vagyon a bővség, mellyel táplál a kegyesség,
     Nemde nagy szeretet, s Isteni végezet ez?

*

A zivatar

Reng a negédes kőfal, az oszlopok
Rázkodva tartják terheiket, nehéz
     Felhő huzódott össze, dördűl,
          Csattanik, és zuhog, omlik a víz.

Hah! mint tör át a sűlyedező ködön
A tiszta villám bús lakaink felé!
     Lecsap! s nyugatnak gőgös ormán
          Széthasadoz, bomol a kemény szirt,

És a sebes tűz már kiveszett. - Hazám,
Ha tán enyészned kéne, dicső hazám,
     Igy dőlsz-e sírba? Hajh! vagy elnyom
          Csendes öröm közepett az álom?

Vörösmarty Mihály - A szellő

Vörösmarty Mihály

A szellő

Súgd meg nekem, kis fúvalom!
     A lányka álmait;
Te láttad és kisérted el;
     Hogy hantra dőle itt.

Midőn fölötte bújdosott
     Esthajnal csillaga,
S elnyúgován sugárinál
     Itt szúnyadott maga,

Midőn én búmban elhagyék
     Virágot és tavaszt:
Mely álmot akkor álmodott
     Jó szellő! súgd meg azt!

Oh abban fekszik párosan
     Élet s kinos halál:
Élet, ha rólam álmodott,
     Ha másról, kín s halál.

De élni kell, vagy halni már,
     Közép itt nem nyugaszt:
Szellő! mely álmot álmodott,
     Oh súgd nekem meg azt.

Vörösmarty Mihály - A tűnődő

Vörösmarty Mihály

A tűnődő

 https://www.youtube.com/watch?v=V9sLTKOZeYQ

Nyugszik a szél, csendes a hab,
   De szivemben zaj vagyon;
Merre térjek, hol pihenjek?
   Messze még a part nagyon.

Messze mint a boldog élet
   Visszafolyt jó napjai,
Melyeket még nem zavartak
   Ifjuságom gondjai!

Nincsen már nekem vezérem,
   Nincs hajómnak csillaga,
Mely felém a szép egekből
   Oly szelíden ragyoga;

Hol körűle bájsugárral
   Új reménység terjedett,
S szép szerelmem édes álma
   Hajnalodva repdesett.

Víg, derűlt volt akkoron még
   A magasban szép egem,
Itt is a víz tűkörében
   Víg derűlt volt az nekem.

Most setét, ha föltekintek,
   Mert borúltak szemeim;
Itt is a víz tűkörében
   Megzavarják könnyeim.

Kelj, te zúgó fergeteg, kelj,
   Zúgd el e bús életet;
Úgyis ennyi veszteséggel
   Kedvem gyászra vettetett.

Kelj, s az örvényes habokba
   Szórd el égő csontomat,
Szórd, hogy a szánó leányka
   Meg ne lelje síromat. -

Hasztalan! még csendes a hab,
   De szivemben zaj vagyon:
Merre térjek, hol pihenjek!
   Messze még a part nagyon.

Vörösmary Mihály - (Midőn a Nap ...)

Vörösmarty Mihály

(Midőn a Nap …)

Midőn a nap nyugodni tér,
S az esthajnal leszáll,
A csillag és a denevér
Fölkelnek bájinál;
A csillag felderíteni
Jő csendes életét,
A denevér kisérteni
Repűl suhogva szét.

Vörösmarty Mihály - Újesztendei szép kívánság

Vörösmarty Mihály

Újesztendei szép kívánság

Kormosan, de tiszta szívvel,
A füst barna fiai
Beköszönünk ma hozzátok,
Házak boldog urai.
És kivánunk, és ohajtunk
Ujnál újabb esztendőt,
Szerencsével rakodottat,
Nem is egyet, sem kettőt,
Hanem igen, igen sokat,
Annyit, mint a kis világ,
Mennyi csillag van az égen,
Régi fákon mennyi ág.
De talán az sok is volna;
Semmiből sem jó a sok;
Éljetek míg kedvetek tart,
Éljen úri házatok,
Míg a szép leány kapós lesz,
S kedves a bor, és kenyér,
Míg szomszédba a magyarnak
Nem kell futni ezekért,
Míg szivetek, mint a gyertya
Oly vídámon égdegel,
Szemetekben az örömtűz,
És az erő nem hal el; -
Majd ha egykor kürtőtökben
A pók szövi hálóját,
S vendég hagyta házatokból
Füst nem ontja fel magát,
Majd ha nem lesz mit vakarni
Sem odafenn, sem alúl,
S a korommal a vígság is
Mindörökre elvonúl,
Akkor még ki kérdi többé,
Hány meg hány hét a világ?
Jobb fekügyék a gödörbe,
És takarja el magát.
De az Isten ójon attól! -
Éljen a szent vígaság,
Ezt ohajtja a Földvári
Tűzkármentő Társaság.

Vörösmarty Mihály - Késő vágy

Vörösmarty Mihály

Késő vágy

Túl ifjuságomon,
Túl égő vágyimon,
Melyeknek mostohán
Keserv nyilt nyomdokán;
Túl a reményeken,
Melyekre hidegen
Éjszínű szemfedőt
Csalódás ujja szőtt;
Túl a szív életén
Nyugottan éldelém,
Mit sors s az ész adott,
Az őszi szép napot
De hogy megláttalak,
Szép napvilágomat,
Kivántam újolag
Már eltűnt koromat;
Kivántam mind, amit
Ábrándos álma hitt:
Az édes bánatot,
Mely annyi kéjt adott,
A kínba fúlt gyönyört,
Mely annyiszor gyötört.

Hiába, hasztalan!
Ifjúság és remény
Örökre veszve van
Az évek tengerén:
Remélni oly nehéz
A kornak alkonyán,
A szeretni tilt az ész
Letünt remény után.

Vörösmarty Mihály - Az élet időről

Vörösmarty Mihály

Az élet időről

Mulnak az esztendők szomorú folyamattal azonban,
     Még nyög az emberi nem élete terhe alatt.
Igy mulik el gyengébb éltünk zsengéje valóban,
     Amikor emberi kort érni kivánna szivünk.

Ezt el is éri ugyan, mégis keseregve tekinti
     Zsengésebb üdeit hátra nyomulni pedig.
Hát mikor a vénség beteg ágyra szorítja, reménség
     Nincsen életihez és folyamodni kihez.

Megrettenti halál, mely is körülötte forog már,
     Mérges italt nyujtván elragadozza szegényt.
Eddig az élet üdő, és mint buborék a vizekben
     Úgy elenyész, s vége nem sok üdőre kerűl.

Vörösmarty Mihály - Az őszről

Vörösmarty Mihály

Az őszről

Eltűnt a Nyárnak hévséges színe előlünk,

Jól tévő jelei kár, hogy enyészni tudók.
Őszre kerűlünk már, mely csak változni szokott bár,
     Mégis hasznos üdő, mert hoza jókat elő.
A szőllő tőkék meg lévén rakva fejekkel,
     A vagyonost hozzák nem kis örömbe kivált.
Végre a szőllő lév hordókba töltetik, és itt
     Tisztán megforrván, bor nevezetre kerűl.
Mindeneket most már télre készítve behordnak
     Egy bizonyos helyre, s eddig az őszi idő.

Vörösmarty Mihály - A Guttenberg-albumba

Vörösmarty Mihály

A Guttenberg-albumba

Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek
S a kitörő napfény nem terem áltudományt;
Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből
S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;
Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús
S a nyomorú pórnép emberiségre javúl;
Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról
És áldozni tudó szív nemesíti az észt;

Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával
És eget ostromló hangokon összekiált,
S a zajból egy szó válik ki dörögve: "igazság!"
S e rég várt követét végre leküldi az ég:
Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez
Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.

Vörösmarty Mihály - Drága tanítóm! ...

Vörösmarty Mihály

Drága tanítóm! ...

Drága Tanítóm! Mit nyujtsak végtére jutalmúl,
  Hogy megháláljam teljesen amit adál.
Nincsen hatalmam alatt méltán lefizetni adómat,
  Vedd Te csak, amit adok, szívem adózva fizet.
Engedd hálámnak buzgón kirebegni Nevedhez
  Intézett szavait, s titkos hevére tekínts.
Hogyha csekély soraim rendében hanyatlani látod
  A költői tüzet, engedelemre hajolj.
A gyakorolt elmét ékes müve kelleti, engem
  Csak csupa hálaadás kiszt s nyom erembe tüzet.
Oh bár ezt tudnám alacson versembe szorítni,
  Méltó lenne egész tiszteletedre talán!
Szólni tanitsz magyarúl, és a nyelv titkait oldod
  Nemzetiségednek fénye nagyokra ragad.
Érzeni, mint hazafit gyakor intésekkel is unszolsz
  S ezt régen kezdvén őszbe borúla fejed.
S ah, hányszor fáradsz – áldás éltedre, magadra!
  Hányszor rettent a mély Duna, fagy, zivatar.
Buzgóságod alatt elenyészett minden, utánad
  Zeng a hálaadó nagy sereg, élni siet.
Érzéd azt, mikoron felavattak nemzeti fénnyel,
  Szép tisztedbe, mi nagy, mily akadályos az ügy.
Érzéd, – szent lánggal forró mellyedben Hazánknak
  Serdűlő fiait lenni bizatva reád.
S már elkészűlél, hogy megnyugtassad az áldott
  Szándékon függő lelkeket, utba kelél.
A haladó évek már visszaborongva müvednek
  Felségét jegyzik, míg Te Hazánknak örűlsz,
És korcs népeit is meg nem csüggedve hevítvén
  A koszorus hűség társaihoz vezeted.
Élj hát érdemeid teljes díszében; irántad
  Hogy hálámat adom, légy Te segédet adó.

Vörösmarty Mihály - A hitlen

Vörösmarty Mihály

A hitlen

Láttam, megindult a tavasz, illatos
Szellő kerengett zöldesedő nyomán,
     Reszketve megnyiltak virági
          Harmatosan, s ragyogó kebellel.

Láttam; de téged, hajnali gyenge kép,
Nem láthatott még andalodó szemem,
     Már szinte fonnyad fű, virág, lomb,
          S mégsem akarsz szemeimbe tünni.

Jer, visszatér a könnyü tavasz veled,
Mosolygj, fölélnek holt növevényei:
     Jer, elterűlnek lábaidnál
          A füvek és remegő virágok.

Vagy tengeren túl menjek-e érted el?
Tüzet vető hegy fekszik-e őrödűl?
     Hová veszél? Vérrel halállal
          Menjek-e zárt utadat kitárni?

Lankadj merész szív. Vissza nem adja őt
Véred, halálod. Tengerek és hegyek
     Utját nem állják kedvesednek:
          Ő maga fut s kikerűl szemével.

Oh, mért csalál szép képzelet engemet?
Ifjú eszemben mért okozál zavart?
     Most eltemetsz itt, s végszavammal
          Elhagyod a szeleket röpűlni.

Majd egykoron tán pusztai halmomon
Megáll az ifjú sajnosan, és borúlt
     Szemét lesütvén rólam ekkép
          Emlekezik keserű szavakkal:

"Boldogtalan! mit vára setét eszed,
Az égi szellőt mért öleléd vakul?
     Nem égi vagy, lám most is a jó
          Föld takar el, nem egek határa.

Öleld meg, amit juttat az alkalom...
De már örökké elnyugovál, s tudom,
     Nem is kivánsz fölkelni többé.
          Bú, nem öröm neked itten élni."

Így szól s továbbmegy. Rajtam azonban a
Hantok tövissel telve vadúlnak el,
     És nem lesz, aki szánakodván
          Rózsafüzért tegyen a tövisre.