Nosztromosz - Nincs mit mondani ...

Nosztomosz

Nincs mit mondani …

Hihetetlen ez a világ!
Merengve nézem a távolt, az élet kérdéseit pörgetem újra és újra megállva egy résznél…
… és kérdezek, egyre csak kutatva válaszok után akár egy elszánt nyomozó.
Míg eközben valahol, kihuny egy lélek szikrája… és csend lesz.
Törhetetlen csend… válaszok nélkül.
Hideggé válik minden, sötét lesz és minden érzés egybe olvad bele, a fájdalomba.
Nincs többé kérdés, nincs többé kutatás… lefagy a mosoly minden arcról,
és jönnek az itt maradtak kérdései…Miért?
Nem fognak választ kapni… nem fogok én se.
Nincs mit mondani… vége, egy élet kihunyt nincs több kérdése.
Nem ismertem jól, mégis megrázott halálának híre!

Nincs több szavam, sajnálom…

Nosztromosz - Ám most ...

Nosztromosz

Ám most…

 https://www.youtube.com/watch?v=LNMn-Vj8k0g

Ne is figyelj rám, nem az vagyok ki voltam régen.
Szárnyaim letépte a tornádó szele, mely átsöpört életemen.
Az akadályoknál eltörtek lábaim, csak vonszolom magam egy újabb kapu felé,
melyet nem lesz erőm kinyitni és néha már nem is akarok… feladtam.
Nincsenek válaszok. Csend van. Komor világ, mely magába zárt és súlyos láncokkal megkötött.
A fátyol elszürkült, porrá vált és halott ami mögötte van.
A titkok… fulladjanak magukba, nem érdekelnek.
… és itt egy válasz mit megleltem, nincs kiút!

 
Míg soraim végére érsz, te is meglátod… ez van most.

Nosztromosz - Rejtvény ...

Nosztromosz

Rejtvény …

Ssss… titok, titok hogy hallom őket.
Ne árulj el, mert darabjaim a szél viszi el.
Nézem arcukat, s ők vakon visszanéznek rám,
homályos az elme, ha a köd már körbevette…
… hát hol van mindennek az értelme?

Ssss… ne szólj, beszédesebb a csend.
Ők is hallgatnak, csak összebújnak odalent.
Figyelem minden lépésük és megjegyzem titkuk.
Már néha túl sok a teher, de nem adom fel…
… meddig kell még cipelnem a szikrát?

Ssss… árnyak közt járok, és ha intesz, belehalok.
Ne mozdulj, én is csak lassan suhanok, mert így a jó.
Hallgatom az elsuttogott vágyakat,

és magamba fogadom álmukat.
Már én sem tudom hol vagyok,

túl nagy a sötétség ereje…
Titkok, árnyak, vágyak, köröttem áramlanak,

bennem menedéket találnak.
… de az én hangom, elveszik az áradatban.

Találd ki, ki vagyok… és akkor talán én is magamra találok!

Nosztromosz - Nincsenek szavak ...

Nosztromosz

Nincsenek szavak …

 https://www.youtube.com/watch?v=43G3RSis7ic

Bocsásd meg nekem…
Nem vagyok a szerelem bajnoka.
Nem terem bennem szóvirág,
színes lágy fényű csokra.
Nem suttogom éjjel-nappal neved
díszes szavakkal körítve,
nem öltöztetem, bódító illatfelhőbe. Nem…

Nálam ilyenkor nincsenek szavak,
hiába is kutatnám őket,
kacagva elsuhannak,
és ott hagynak egyedül… némán,
izzó szívem tüzében égve, bénán…
hogy mozdulni se tudjak,
csak remegve nézni téged,
hogy lásd… szememben lángol,
minden, mi most éltet.
Miattad újra érzek!
Tudom, mikor rám nézel
érted, szó nélküli üzenetem.

Mert te vagy új világom elszánt őre,
a csendem teremtője…

Nosztromosz - Kirekeszt minket

Nosztromosz

Kirekeszt minket 

Munkába menet új útra tévedtem.
Fák hajoltak fölém… és én megkérdeztem:
Mióta őrzitek az emberi léptek visszhangját?
… de ők nem feleltek. Sok év óta csendes a természet.

Egyik éjszaka az eget kémleltem.
Ragyogtak a csillagok, felhő sem sodródott az égen…
és a szende Hold is némán utazott odafenn.
Kérdeztem őket: Milyennek láttok minket?
… de ők nem feleltek, csak a szél nyögött egyet.

Évekkel ezelőtt egy kis tó partján jártam.
Figyeltem hogyan fodrozódik, és megkérdeztem:
Milyen érzés, mikor egy ember elmerül benned?
… de ő nem felelt, csak rázkódott egyet
és a hideg szél nyomán jégpáncélba dermedt.
Már akkor is csendes volt a természet… 

Nosztromosz - Rejtvény

Nosztromosz

Rejtvény

Ssss… titok, titok hogy hallom őket.
Ne árulj el, mert darabjaim a szél viszi el.
Nézem arcukat, s ők vakon visszanéznek rám,
homályos az elme, ha a köd már körbevette…
… hát hol van mindennek az értelme?

Ssss… ne szólj, beszédesebb a csend.
Ők is hallgatnak, csak összebújnak odalent.
Figyelem minden lépésük és megjegyzem titkuk.
Már néha túl sok a teher, de nem adom fel…
… meddig kell még cipelnem a szikrát?

Ssss… árnyak közt járok, és ha intesz, belehalok.
Ne mozdulj, én is csak lassan suhanok, mert így a jó.
Hallgatom az elsuttogott vágyakat, és magamba fogadom álmukat.
Már én sem tudom hol vagyok, túl nagy a sötétség ereje…
Titkok, árnyak, vágyak, köröttem áramlanak, bennem menedéket találnak.
… de az én hangom, elveszik az áradatban.

Találd ki, ki vagyok… és akkor talán én is magamra találok!

Nosztromosz - Egy újabb nap ...

Nosztromosz

Egy újabb nap…

II.
… az élet küzdőterén.

Ma is felébredtem, készülődtem az útra,
és lassan elindultam volna,
de véletlenül, belenéztem a tükörbe…
… és az ott megjelenő arc, rám nevetett,
a barna szemben szivárvány fénylett
és a haja külön élettel hullámzott körötte.
Lángolt mögötte a horizont,
a kezében egy csillag dalolt.
Nevetett kócos fürtjeimen,
és lassan kinyúlt értem.
Hátraléptem izzó kezétől, féltem,
hogy mitől, magam sem tudom.
Pedig csak a csillagot adta nekem,
minek melegsége beborított,
feltüzelte vérem, és táncra perdített.
Könnyű szívvel pörögtem, míg végül
boldog mosollyal arcomon megálltam,
és megpihentem… a csillag már bennem volt,
a szememben lángolt, és új erőt adott.
A tükörben az én arcom nézett vissza rám,
a kócos én… ha mosolyogtam, ő is rám,
szemünkben pedig ott ragyogott a fény.

Kuncogva indultam munkába… kettecskén.
Egy újabb nap reggelén…

Nosztromosz - Különös percek III.

Nosztromosz

Különös percek III.

Különös képet mutathat a természet, vihar után.
Egy nagyobb tócsában minden mit látunk, élesebbnek tűnik.
A fák vonalai, a levelükön végigfutó esőcsepp csillanása,
egy madár szárnyának rezdülése…
és az égen vonuló felhők borús hasonmása.
Minden tisztább… tükör ez egy más világra.
Belenézve, olyan mintha felszállna szemünkről a lenge fátyol,
mikor a fény tisztán táncol a víz színén… csendes pillanat de rémisztő is,
mert ilyenkor eszünkbe jut, hogy mennyire elhomályosítja életünket,
a sok gond és fájdalom, a mindennapi küszködés…
Látjuk a célokat, miket nem érhetünk el,
és az álmokat amik sosem teljesülnek.
Túl éles-e tükör.
Varázslatos képzeletet szül, ami csak akkor törik meg,
mikor egy piciny esőcsepp végül a tócsába szenderül…
Fodrozódások sorozata az életünk.

Nosztromosz - Karcos akkordok ...

Nosztromosz

Karcos akkordok …

Halkan dúdolok egy szomorú dallamot,
miközben lépteim dobbanását számolom.
Hangok, hangok… karcos akkordok.
Miről szóltok, miről mesél dalotok?
Mulandó minden, akár egy ajkat elhagyó sóhaj,
nincs örök szépség, élet, hisz mind magában hordozza a véget.
Vagyunk, létezünk egy csöppnyi percként az Idő tengerén,
aztán jön egy hullám… és minden véget ér.
Akkor hát miért féljem az Idő vaskezét?
Miért kérjem hogy "ne múlj még"… hisz ez az élet rendje, nem?
Nem kell félni, csak élni, érezni és a tengeren biztos kézzel irányítani
azt ami a miénk, az egyetlen hajót mi a végtelen vége felé repít… az életünk.

Halkan dúdolok egy mosolygós, mégis szomorú dallamot,
miközben lépteim dobbanását számolom… Ó, ezek a csodás hangok!
A szél sikolya, a levelek ropogása, egy távoli harang szólama,
az ég dühöngő moraja, szívem halk ritmusa… mind mesél.
Súgjátok csak a titkokat, én majd sétám közben felbontom a szálakat,
és egyszer… egyszer majd a halálom előtt, visszasúgom a válaszokat.
Jó volt élni?
De jó ám… csak néha véresre haraptam a szám.

Nosztromosz - Egy újabb nap kezdetén ...

Nosztromosz

Egy újabb nap kezdetén …

I.
Egy újabb nap…

A bágyadt napsugár, egyedül talál ágyamban,
próbálom odébb hessegetni, de nem enged…
Játékos porszemeket hív táncba,
hogy mosolyt varázsoljon, még álmos arcomra.
Fáradt sóhaj tör fel belőlem,
az álombeli nagy csata emléke még visszatart,
győztem, de az út, még tovább halad,
és vár még a harmadik próba és a negyedik, az ötödik…
Végtelen számban…
Felkelni, felkelni… vár a való világ.
A gőzölgő kávé, a hideg szél arcomon,
a monoton munka, kesernyés íze,
a megfáradt emberek, sodró tömege.
Újabb álmok, miket leírni vágyom…
Egy újabb nap kezdete…

Nosztromosz - A sohasem kapott szóra várva ...

Nosztromosz

A sohasem kapott szóra várva… 

https://www.youtube.com/watch?v=ryRbCF0rx3s

A sohasem kapott szóra várva… lelkem kissé tántorgott.
Mégis volt egy célja, mely felé néhanapján elmozdult.
Ám… a sohasem kapott szóra várva, valahogy mindig
és újra örvénybe hullt a szó és a gondolat… kelepce ez.
Mert minden egyes elmozdulás, odébb lökte a célomat.
A sohasem kapott szóra várva… lelkem kissé tántorgott.
Mégis hittem, hogy van remény az út végére érni,
hogy lesz elég hitem újra és újra nekivágni, elkezdeni…

Ám… a sohasem kapott szóra várva, valahogy mindig
és újra elbotlottam már az igaz cél előtt… végtelen út ez.
Mert minden ösvénynek, száz karja nő és szétszakít.
A sohasem kapott szóra várva… nem várok tovább!
Mégis, hiszem hogy egy napon felzendül és elmondja titkát.
Ám… erre a szóra várni botorság, mert közben az élet elsodor
és minden felépített tornyom, velem együtt a mélybe hull.
Kérdezhetnéd… miért nem vársz tovább?
Válaszolnám halkan… mert sohasem kapom.

Nosztromosz - Fagyos csend-jelen

Nosztromosz

Fagyos csend-jelen

Megtörtént, eltörték a szerelem porcelánt.
Kimondtad, mit sohasem akartam hallani,
"Nem szeretlek, ÚGY" Hát hogy szeretsz?
Pont te, kit 14 évesen szerettem meg,
s vágytam rád félve, remélve…
míg végül sok évre rá,
enyém lett forró szerelmed.

Minden könny egy emlék,
és minden sóhaj búcsú.
Nem vagy más csak árnykép,
nem vagyok, csak árnyék.

Szíved dobbanása nem zenél már velem,
nincs dallam, s forró szerelem.
Üres lettem, mostantól fagyott világ a helyem,
s benne a csend.
Fagyos csend-jelen körbevesz,
s mélyen eltemet a jövőtől való rettenet…

Nosztromosz - Hogy mi az örökkévaló?

Nosztromosz

Hogy mi az örökkévaló?

Hogy mi az örökkévaló?

Ezt, azt hiszem emberi fogalmakkal lehetetlen megfogalmazni.

Hiszen emberi ésszel felfoghatatlan.

Nincs rá több szó és meghatározás ami jobban megmutatná a lényegét,

de megmagyarázni ez sem tudja: örökkévaló.

Ez egy nagyon szép szó, még a dallama is megfoghatatlan.
Az emberiség úgy tartja, az Isten az örökkévaló, az abszolút létező!
És a világ? Ám a világot Isten teremtette, vagy nem? Erre nincs válaszom.
De úgy hiszem, az emberiség számára csak a szenvedés örökkévaló…

Nosztromosz - Ősz

Nosztromosz

Ősz

Ősz! Te vagy a nyugalom mozgalmas nyár végén.
Te vagy a színek királya, koronád bronz levél.
Te vagy a reggeli harmat, mint hűs simítás lelkemen.
Te vagy az éji köd, a sétáló ember testén.
Te vagy a béke, a gondolat lágy zenéje.
Te vagy a hosszú álmok hírnöke,
a tél gyorslábú követe.
Ősz!

Te vagy az évszakok öreg pártfogója,
bús lelkek sóhaja és kedves nyugtatója

Nosztromosz - Miért sírok?

Nosztromosz

Miért sírok?

Mint hideg kéz simítása arcomon,

úgy kapott el a fájdalom.
Finoman érkezett, lassan…

nem is kérdezett, csak megérintett,
nem tudtam hogy ennyire szoríthatja szívemet… éget.
Egyszerre mar belül a düh és karcol a kín,
csak hull a könnyem… a semmiért.
Miért?
Miért sírok itt e csendes őszi napon?
Nem történt semmi, csak Debussy-t hallgatom.
Lágy zongora szól, édes dallam hív hogy nyomán
a képzelet színes harcba kezdjen a valósággal…
… de akkor miért fáj és miért nem boldogít?
Miért érzem úgy, hogy ez a kettőség szétfeszít?
Robbanáspont szélén… még egyensúlyozom,
talán a végén a kettő közé hull akaratom.
… de miért is sírok e csendes őszi napon?
Nem tudom…

Mégis… a lágy zongora szólam mellett,
hulló könnyeim koppanását hallgatom.

Nosztromosz - Csend volt ...

Nosztromosz

Csend volt ...

https://www.youtube.com/watch?v=3iHOe6mth5c

Csend volt míg nem jöttél.
Elmém bénán nyugodott,
nem volt szó se dallam
hideg ölelt, fojtott a "most".
… de már itt vagy mellettem,
a csendet megtörte egy hang,
minden színessé vált és a képzelet
szárnyat bontva azóta is az ég felé tart.

Csend volt… míg hangod meg nem törte.
Köszönöm hogy velem vagy oly sok éve…

barátom!

Nosztromosz - Cseppnyi gondolat

Nosztromosz

Cseppnyi gondolat

Koppan, loccsan, csobban…

lágyan, gondolatom hálátlan, a múltba szalad.
Fájó képek, örvénylő színek, hideg van, dermeszt a bánat.
Eső ha jön, illata elbódít, keze lágyan simít.
Tiszta íze lesz a légnek, beborítanak a múlt emlékek.
Csupán egy cseppnyi gondolat kóborol bennem,

ha jő az eső, vajon megtisztíthat engem?

… vagy lelkem eltűnik, a fájó végtelenben?

Nosztromosz - Átalakulás ...

Nosztromosz

Átalakulás …

Fényes cseppek, kínos percek míg testemen-e hideg kezek, simítanak,

karcolnak véres jelet.
Csak állok, a zuhogó esőben, egy üres téren, egy üres világban.
Bőrömön a minták csak gyűlnek, véremtől izzanak már a jelek!
Lassan változni kezdek.
Kín gyötör, forró örvény kúszik fel bennem.

Állok, s köröttem forog a világ.
Sikoly száll az égre, megkezdődött végre!
Olvadok.
Minden sejtem, izmom, csontom, lelkem, változik,
hogy egy legyen az égből hulló fénylő cseppekkel.
Közeledik már a változás vége…
testem már félig vízként hömpölyög körülöttem.
Fájdalmas átalakulás, de mégis élvezem.

Villanás! Nincs már börtön.
Örvény kél a hulló esőben, még emberi formát ölt,
de aztán lassan apró cseppekké válik.
Fölfelé suhan, minden szikrájában, egy boldog gondolattal,
hogy végre egy lesz az ég gyermekeivel, az ezüst lelkekkel.

"Csend van a téren, csak az eső kopog, egy régi szomorú dallamot."

Nosztromosz - Minden körbe jár ...

Nosztromosz

Minden körbejár …

Figyelem…
Egy esőcsepp lassú útját, oly hideg a fénye.
Érzem…
Forró bőrömön karcos érintését, jelet hagy.
Hallom…
Miként csobban halkan a földre, utolsó sóhaj.

Figyeltem…
Egy leány arcát, ki az esőben állt, testvéreim simogatták.
Éreztem…
Forró bőrét, ahogy utat kerestem lefelé teste vonalán.
Hallottam…
Miként jajdul föl, földbecsapódásom nyomán…
Hát láttál engem?

Igen, láttalak és hallottam sóhajod,
s egyszer majd… én is veled együtt zuhanok.

Mert így olvadunk egybe mind, hisz minden körbejár…

Nosztromosz - Hogy lehet, hogy még most is fáj?

Nosztromosz

Hogy lehet, hogy még most is fáj? https://www.youtube.com/watch?v=bqYomRFfynI

Hogy lehet hogy még most is fáj?
Az év elszállt, akár a cigaretta könnyű füstje és még mindig rám nézel a tükörből,
egy felcsillanó szemből, a kávé zavaros vizéből, látlak…
Még mindig és örökké… látlak.
Elég egy finoman orromba kúszó illat, hogy az arcod felvillanjon…
Elég egy zene karcos akkordja, hogy beszélgetéseink visszhangot vessenek bennem.
Elég csak egy gondolat, az eső kopogásáról, mit úgy szerettünk mindketten…
hogy újra érezzem tested melegét ahogy átkaroltál és velem voltál a csendben.
Elég egy… igen, elég!
Véresre kaparhatom a falat, Te akkor is halott vagy…
Üvölthetek, összerogyhatok a kíntól, nem segít.
Hiányzol…
Minden összedőlt köröttem, bennem, minden… csak az emlékek marnak.

Hogy lehet hogy még most is fáj?
Hogy lehet…
Hogy?