Lelkes Miklós - Téli körök

Lelkes Miklós

Téli körök

A cinke vissza-visszajön:
tél van és kap diót.
Cserébe mit ad? Színeket,
egy kis vidámítót,

kéket, sárgát, s máris röpül,
picike szíve fél...
Tört dióbél s színvillanás, -
alig több semminél.

A tél s az élet körei
gurulnak. S múlton át
volt-jelen: sötét szárnycsapat
röpít szélkarikát.

Kis kör nagy körben megbújik.
Hó harsányan ragyog,
de fekete s fehér körök
végül hallgatagok.

A cinke jön, - míg visszajön.
Tört dió várja, de
könnyen gurul, s úgy elgurul
csöppnyi szín-élete!

Száll a fekete szárnycsapat,
száll egy jelkép-világ:
a képtelen, s oly éhesen
a téli léten át!

Kis kör nagy körből kigurul.
A megjátszott öröm
perdül át illem-réseken,
közöny térközökön.

A táj bámul, semmit sem ért.
Hó harsányan ragyog.
Ó, tört dió, tört cinkeszó,
s ti, tél hozta napok!

Vers is körré lesz, elgurul.
Fényt suhogtat a szél.
Szín varázsol: a sárga, kék,
fekete és fehér.

Intés, s már minden színtelen:
kék, sárga elmaradt,
s ha vár is még, hiába vár
tört dió-pillanat.

Lelkes Miklós - A nyári ősz

Lelkes Miklós

A nyári ősz

 https://www.youtube.com/watch?v=OwDNWAJ3sXQ

Madarat megfog, a markában elrejt
a nyári ősz, s elengedi: - Repülhet!
A madár száll. Szárnyíves végtelenben
csillog egy könnycsepp.

Égtükrön piros bogyók elmerengnek.
Emlék már bennük a lángszirmos rózsa.
Sétál a vers és színekkel varázsol.
Szépség tudósa.

Meging a táj a nyári őszben, s indul
levélnép, lóbál múltat, jelent, gondot.
Keserű lesz vágyban édesnek képzelt,
ha majd kibontott.

Ó, az a nyár más volt! Csorgatta mézét
idő, ígérő, jót akaró eszme, -
és nem hitte el, hogy a tél, kegyetlen,
már ott, felette.

Kereszt király, az augusztusi erdőn!
Lent, a városban, falragasz bolondság,
híveid forgó érdek-hazugsága:
- Együtt az ország.

Együtt? Egyre több elcsüggedt levélen
őszi rozsda, s valót nem gyűr le látszat.
Külön-külön csillog megannyi könnycsepp,
bánat-magának.

Lelkes Miklós - Az idő most ...

Lelkes Miklós

Az idő most...

Az idő most úgy hoz közelebb távolt:
a rosszhoz még rosszabbat közelebb,
s szívben, testben fájdalmakat siettet,
s nyájat láttat: birka embereket.

Önérdek, persze, embernél is fontos,
de undorít, ha ösztönbirka csak,
s szemét álszentként forgatja az égre, -
lényeg: neki lent mennyi fű marad.

Az érthető, persze, - kell az önérdek,
a csábító zöld, a dús nedvű fű,
de mily rossz érzés felismerni, tényként:
mennyi ember csak birka ösztönű!

Pásztor nem vagyok. A pásztoruk ember?
Bégető hangja légbe felemel
nevetségest, majd tágas legelőket
a nyáj elől sietve ellegel.

Kedvelni ezt a nyájat nem tudom már,
de időnként, olykor, sajnálni még
igen. E táj is az ordas világban
tragédiáknak udvarló vidék.

Bégető birka elhiheti: ember.
Én mindhiába tudom, hogy nem az.
Ám látom, hallom, amit elfelejtett:
volt vért, s felsíró vágóhíd-panaszt.

Lelkes Miklós - Az eső mindig szép volt

         Lelkes Miklós

          Az eső mindig szép volt

Az eső mindig szép volt,
gyógyító gondfelejtés
futott a vízfonálon,
majd frissen jött a Nap:

éledt kristályok éle,
s a kékzöld messzeségből
villant az álom, játszott
ezüsttű-pillanat.

Az eső mindig szép volt,
meghajoltak a rózsák,
guruló gerlehangok
kérték: gyúljon a fény,

s fehér szirom lebegjen,
piros szirom lobogjon
szétömlő végtelenség
csillagdús tengerén.

Az eső mindig szép volt,
de hol vannak az esők?
Felejtő vízfonálon
elfut a Múlt, s a Nap,

ha jön, megáll az álom,
s kristályok égő élén
a voltba, nincsbe villan
át minden pillanat.

Az eső mindig szép volt,
de hol vagytok ti, esők,
rózsák a föld-kezekben,
tündércsend-arcú lány,

felfénylő Gyönyörűség
csókja a kékre, zöldre,
szilajpiros szabadság,
te, gyermekkor-hazám?

Lelkes Miklós - Egy kertben ...

Lelkes Miklós

Egy kertben...

Egy kertben jártam egykor, s megcsodáltam:
madárhang csillog a virágokon,
de nadrágját nem kívánta a macska, -
s ilyenkor nincs barátságos karom!

A tulipánok díszsorfalat álltak, -
rózsaszín, piros, sárga katonák,
s ezüst gömböcskék fény nyílzáport lőttek,
s fehér felhőket vitt fenn kék világ.

Bokorról fészek kukucskált, kikémlelt, -
belenézni nem segített a szék
(bútorok gyakran lesznek árulónkká):
száj mondott fenét, s jajdult a fenék.

A gerle búgott, miként égi forrás,
hirtelen feltört ujjongó vize,
s a messzeségből másik visszabúgott,
és kinyílt rózsák szívből jött színe.

A kert nincs már, de álmos aranyóra
készít közönnyel altató időt,
s varázslat-álmot, égő édenálmot, -
Szépségben hívőt, másban kétkedőt.

A kert nincs már, utam sincs, úttalanban
járok, s csak egy Csillag felel nekem
alkony vörösben, múltról és jelenről, -
és igazat mond, mikor kérdezem.

A Kert nincs már, s az a küzdő Szabadság
szintén sehol: fények s árnyak hona.
Gazzal benőtt a táj, s a végtelenből
Idő jött: szívhez, észhez mostoha.

Lelkes Miklós - Milyen jó volt, ha aludtak az órák

Lelkes Miklós

Milyen jó volt, ha aludtak az órák

Milyen jó volt, ha aludtak az órák,
s a számlapjukon szendergett a fény:
időt - akkor még - hozott, s nem vitt álom.
Tél gomblyukában kinyílt piros remény.

A bútorcsontok megreccsentek olykor.
Párna lélegzett, és egér-neszek
gurítottak át nyugodt végtelenbe
kis gyöngygolyókat: emlék-könnycseppeket.

Jó volt hinni mosolygó messzeségben
álmodó órák, napok, évek között,
hinni Szépségben, mely maga is álom,
ha lélekcsillag szívedbe költözött.

Ó, igen, igen, az jó volt: még hihettél
útban, álomban, hídban árnyak felett,
tájban, vöröset ringató virágban!
Álarcos harcok jöttek, idegenek.

Nem álmodnak már az elfáradt órák,
számlapjukon volt századok sötét
leple, s forgó, robot-kerékviláguk
járja a kényszer útját: közönyét.

Ilyen időt Becsület, mondd, szerethet?!
Akik hallgatnak: ők is cinkosok.
Boltjaik felett csak cégér az Isten:
elárult eszme, elárult halott.

Az ablakokon egy-egy ág benézett.
Órák számlapján szendergett a fény,
s tél gomblyukában virág nyílt vörösen,
szépséges csillag, álmodó remény.

Lelkes Miklós - A csend

Lelkes Miklós

A csend

 https://www.youtube.com/watch?v=V7aLlE1kckE

A csend olykor tükör,
szépsége felragyog,
s múltból föléd hajol,
s átölel hajnalod.

A csend olykor tükör.
Kék ruhában leány,
s csillogtat égi rét
gyönyörű délutánt.

A csend olykor tükör,
és az estéd veled:
alkony, réztűz-vörös
fényt már elégetett.

A csend olykor tükör.
Lelke lelkedbe néz,
s a csillag Csillagod
fényével lesz Egész.

Lelke lelkedbe néz,
s ha kérdezed, felel:
- Nézz körül, s tedd, amit
Hazádért tenni kell!

A csend olykor tükör,
s éjben láttat tovább,
együtt múltat, jelent, -
ezüstláng éjszakád.

A csend olykor tükör,
s fényéből néha híd
álmokat összeköt,
múlt s jelen álmait,

álmokat összeköt,
tájakat összeköt,
s két arc is összeér
szívdobogás között.

Lelkes Miklós - Mikor a hegy ...

Lelkes Miklós

Mikor a hegy...

Mikor a hegy új zöld színeket lenget,
érzem, te táj, virágálmú szerelmed,
s esők után tündér szemedben vár rám
felragyogó, elragyogó szivárvány.

Mikor a hegyen arany láng a fákat
átöleli egy dúslombú vasárnap,
és fut a fű a szélben és a nyárban, -
öröm csendül meg kék kristálypohárban.

Mikor a hegyen ősz simítja csendjét,
leveleit, tiszta a végtelenség,
oly tiszta, hogy megállsz egy pillanatra:
bárcsak életünk lenne ilyen tiszta!

Mikor a hegyen hó szunnyad, s világít,
s felszikráztatja múltak éjszakáit,
remeg árnyékok félénk, furcsa foglya,
s egy csillag néz le lélek-ablakokra.

Ha majd a hegyen csak sötétség hallgat,
e csillag terít lelkemre nyugalmat,
fénytakarót, mit szőttek messzeségek:
csillagos útján ne fázzon a lélek.

Lelkes Miklós - A tél talán ...

Lelkes Miklós

A tél talán...

Talán a tél a legtűnődőbb évszak,
akár fekete, vagy hótól fehér.
A fenyők közt elmosódó sötétben pihen, 
majd ismét felszárnyal a szél.

Emberi létnek tél inkább valóság,
mint más évszak, mely álomgazdagabb.
Tél gondolatban értelemhez, s szívhez
komolyabbak az elindult szavak.

Velem többnyire tél irat már verset,
ha mögötte ott is tavasz, s a nyár,
vagy olykor ősz elkésett hegedűjén
néhány szín-hangsor még ott muzsikál.

A tél körülvesz: tűnődő valóság.
Kietlenségből kiút nincs velem,
de felettem ott egy gyönyörű Csillag,
s ítél hamis, kalmár életeken.

A szél suhint. Kilengnek bokrok, ágak.
Magukba bújnak eltévedt imák.
Tűnődő téllel együtt eltűnődöm.
Körülöttünk tragikomédiák.

Fent a markába röhög, aki tolvaj, -
és lop tovább. Hány pártolója van,
azok közül is, kiket elbutított,
s kifosztott, sokszor, múltban, úttalan?

Télben tűnődj el valóról, tavaszról,
te kis ország, mert benned rossz világ,
s mit ér csalóktól kapott alamizsna,
ha a lelked eladja - önmagát?

Lelkes Miklós - Havas eső

Lelkes Miklós

Havas eső

Hópihehad halálba átszalad.
Ablakon elmosódott pillanat.
Vízből hó lesz, hóból víz, olvadó
világ, ingó, bizonytalan való.

Fehér, szürke. A hegy félig sötét.
Elfáradtan süllyedő völgybe lép.
El-elbukik, de mégsem vallja be, -
finom ködben szemérmes élete.

Köd megmutat ezt-azt, s mindjárt befed.
Mozdulatlan sírokban életek.
Foltos fényképet ködbe rejt a lég,
s térdre hullás istenít feketét.

Hópihehad megfordul, táncba fog.
Tánc fényesít fel közönyt, bánatot.
Arcokon álarc: sunyi, gyáva csend
Véges világ elárult végtelent.

Lelkes Miklós - Havas fenyők

Lelkes Miklós

Havas fenyők

https://www.youtube.com/watch?v=Q124SEBi3mw

Havas fenyők, szépség és idegenség
bennetek, együtt, hajnali szerencsét
remél a lélek, amikor kiléptek
a feketéből, éji messzeségnek
honából, látszat kigyúl és fehérlik,
s égő hó szikrák szállnak fel a kékig.

Idegenség? Igen. Szépségből bánat
szintén kinéz: csak múlandót imádhat
emberi szív? Gyönyörű álomcsendet
a jött idő mindeddig elveszejtett.

Havas fenyők, Szépség! Szomorú itt lenn.
Az úttalanság kiált a szívekben,
de vérző tükör, távoli varázslat,
annak, ki lát, egy másik tájat láttat,
szív közelebbi időt, együtt benne
csillag, dal, lélek: a Szépség szerelme, -
Értelmes jóság, mely, ha kell, kegyetlen,
mi úgy hiányzik gyarló emberekben!
Szeretet gyakran bűnök menedéke,
Sátán korbácsa hajt álszent misékre.
Templom börtönök, giccses, festett látszat, -
látszat-ember szégyene a világnak!

Több látót hozz, Idő, s velük a Tájat,
hol ölelkezik való és varázslat,
hol élő öröm zeng, majd csillog csendje,
s jelképe Csillag, - a Szépség szerelme!

Lelkes Miklós - Karácsonyi sötétség

Lelkes Miklós

Karácsonyi sötétség

https://www.youtube.com/watch?v=XFIxmcIMtDE

Dicsekedőn zengők a kalmár-fények.
Eltakarnak karácsonyi sötétet?
Nem gondolom. S azt sem: bár az a Jászol
szív-legendát indított volt-világból, -
ez a Legenda időnkig elérten
csak jót szolgált, a lélek érdekében.

Másként hiszed? Tudatlanul egy parton
bármit hihetsz, - attól nem más az alkony,
hajnal, s nem más a múlt sem, nézz csak hátra, -
a Születés minek igazolása?!
Hány fegyver ölt a Született nevében,
s mennyi gyalázat történt, könnyben, vérben?
Egy Jászol volt csak, s egy Kereszt? E hitben,
ha meghalsz, egyszer feltámaszt az Isten?

Kalmár fények mögött az a sötétség
látónak látható. Feketén mély még.
Hová jutottak Pásztorok és Nyájak,
s ajándékai a Három Királynak?
Kezdetben, lehet, tényleg volt a Jászol,
s Legenda indult jószándék-magától,
s Kereszt is volt, - miért is ne lett volna? -
s kín szépséggel jajdult a csillagokra, -
de később hányszor lett bűnökre mentség?
Nézd csak a többi kereszt végtelenjét!

Kalmárt imádtat volt s jelen időben
szeretet, - gyűlöletet szeretően.
Máglyák. Megáldott ágyúk. Rémült tűz ég.
Hány évszázad karácsonyi sötétség!
Fenyőfák, gyertyák, gömbök csengő tükre...
Legenda-kezdet? Eltűnt. Mindörökre?

Talán Te is erről tűnődsz szívedben,
te kezdet-hit, - te hajléktalan Isten?!

Lelkes Miklós - November elmegy már; - December

Lelkes Miklós

November elmegy már

November elmegy már, - és jönni készül
decemberi csillagos hitvilág.
Felszínén egykor, gyermekként, tűnődtem:
- Van valaki, aki a mélybe lát?

Bezárt és nyitott minden, mi körülvesz.
Minden irányban Anyag, végtelen.
S Idő mércénk, míg mér megmérhetetlent,
eltéved égő csillagéneken.

Pár szomorú gyermek felnő odáig,
hogy közelebbről láthat távlatot,
mit mélybe rejt érdek felszínű élet.
Mélyet kutatgat kíváncsi halott,

de másokban ma még halott halott van,
s tolvaj törvény, erős: - Szerezzetek!
Templomkaszárnyák, ferde hit-keresztek,
hitegető, kábító Szeretet...

November elmegy már, és jönni készül
december. Fényt forgat a Nagy Kerék
sötétté át. Mímelt álom. S a Mélység?
Az is Felszín, széthulló Messzeség?

*

December

https://www.youtube.com/watch?v=xNwg6WxCyx0

aludni ment a kristályszemű ablak
gyertyát gyújtanak a lassú kezek

az árnyak lent a havon összebújnak

s az ágakon szélfútta verebek

most látszatra a táj is egyszerűbb lett

sötétebb fehér, mélyebb hallgatás
s a park szélén a dörmögő december
csillogóbb öröm útjára vigyáz

s amit szeretnék az is egyszerűbb lett:
kézfogások, kimondható szavak,
melyek nyomában gyors és büszke fények
a fenyőfákon áthullámzanak?

a park szélén a dörmögő december
a bundájába bújnak a mesék

szélfútta fákon verébhadak gyűlnek

kékesfeketén tűnődik az ég

Lelkes Miklós - Őszi tücskök

Lelkes Miklós

Őszi tücskök

 https://www.youtube.com/watch?v=hrQ8FsXgD1I

A tüskebokrok álomerdeje
felett az őszben sírt a nyár, zene
búsongott fakult fűszálak között:
egy tücsök szólt. Két tücsök. Sok tücsök.

Jó lett volna épp akkor menni el
fémhang-lépcsőkön képzelt égbe fel,
ahol szemét ránk nyitja kék erő,
s az Érthetetlen végre érthető.

A tüskebokrok álma hallgatott,
és lassan úszott sok csodás halott:
lila virág, - kis semmi földi lét,
amelyben mégis titok, messzeség,

növény-anyák pelyhes mag-gyermeke,
légben elringó égkedvű mese,
a tegnap zöld, de most sárgás levél,
mely télbe tartón még remél, remél...

A tüskebokrok álomerdején,
síró zenén átszűrődött a fény,
piros szívhez bújt megrettent madár,
és szólt az őszben tücsökhangú nyár.

Ó, tüskebokrok álomerdeje!
Piros szívemnek felsírt száz sebe,
s oly jó lett volna épp ott menni el
pokolba le vagy képzelt égbe fel,

és látni azt, mit tőlünk megtagad
a hús, a vér, s testi csalónk: az agy,
de bárhogy szólt sok fémhangú tücsök,
az őszi nyár Semmibe ütközött,

a tüskebokrok álma hallgatott,
s elúszott mind a nyár-álmú halott:
lila virág, kis semmi lét-szirom,
mégis titkot, csillagot áhítón,

növény-anyák pelyhes mag-gyermeke,
volt-ígéret, fakult arcú mese,
üde levél, mely ernyedt sárga lett,
fényt és nyarat hiába szeretett...

Hallgattam, árva tücsök, egymagam,
csak piros szívem sírt csillagtalan,
piros szívemhez bújt félénk madár,
megsejtette, hogy látszat volt a nyár,

látszat a lét, elképzelt messzeség,
látszat-csillag csillantott csak mesét,
s abban hinni balgán hiába már,
hogy kék erő valahol ránk talál,

látszat az ősz, sohasem volt csoda
felragyogó gyümölcsös kosara,
s az Élet is a Látszat peremén:
őszben síró, tücsökhangú szegény.

Lelkes Miklós - Benned már nem hiszek

 Lelkes Miklós

Benned már nem hiszek

Benned már nem hiszek, te télbe tartó,
Ősz Apóka! Gyümölcstelen az álmod.
Dió helyett múltba-hullt koppanása
hallik, s a kék sötétít szilvaráncot.

Almád? Talán volt. Kerek szemmel édes
/vagy savanyú/, - mert élni akar az íz,
az illat, szín.Minden csak élni vágyik,
s a bolond hinta forgása körbevisz.

A folyó lent még ezüst halszemekkel
csillogja csendjét.Egy-egy fán körtefény.
A házakat nézem, mind emberekké
válnak, s a terhük mit sem érő remény.

Ó, Ősz Apó, télbe tartó varázsló,
benned-magamban többé már nem hiszek!
Mint hihetnék? Jönnek az ismerősök:
színlelő eső mossa a szíveket.

Télbe tartasz, Apó? Hiszel a télben?
Nem sejted? Tél sincs, csupán bánatok
vannak volt-hóvilágon, varjúszárnyon.
Hallgat a Csillag, s én vele hallgatok.

Bennetek sem hiszek már egyre kisebb
kis pontocskák, aprócska semmi-nép.
Ó, Ősz Apó, madár-siratóének!
Messzeségen túl van-e Messzeség?

Van-e Távlat, Időt ígérő Álom?
Tapint az érzék, majd magára marad.
Ó, Csillagom, ó, hallgató Királyom!
Nincs-télen túl, mondd, van még pillanat?

Lelkes Miklós - Elégő nyáridő

Lelkes Miklós

Elégő nyáridő

Forog kék kút színarany kereke, -
mélységből fényvíz ömlik felfele.

Fényvízben ring fehér virágú rét, -
s hány mozdulat még várja idejét!

Felhő méltóság jön, s máris megy el.
Ezüstnyárfás liget zeng, énekel.

Kit búcsúztatsz szép, tükörszemű csend, -
ezt a fényvízben ringó végtelent?

Vagy azt, ki már látja a vérvörös
alkonyszínt két háborús ég között?

Hová bújtál kakukkhang pillanat?
Fényvízben tűz jóslatod itt maradt.

Fényvízből tűz lesz, de az is kihűl, -
a világ önmagába menekül.

Sötét fű, sötét bokrok, holt jelek,
de elrejtettétek életemet!

Vagy jobb is így, vers, kóborló, szabad,
elnézegetni volt csillagokat,

s megérteni a sehol sincs világ
felett szíved kiáltó Csillagát?

Lelkes Miklós - Mikor a nyár közeledik az őszhöz

Lelkes Miklós

Mikor a nyár közeledik az őszhöz

Mikor a nyár közeledik az őszhöz:
az ismerősben ott az idegen,
s hogy minden ismerősben idegen van,
észre sem vetted, - s rájössz hirtelen.

A fény kialszik, felhők összefutnak,
majd ismét régi arccal néz a nap
feléd, s a nyárban minden újraéled,
a megszokott hoz mozdulatokat.

A lombok zöldek, de színt váltott termés
magát már az ősznek ajánlja fel.
Egy ág bólint. Halk ének kék üvegben
barátkozik csend énekeivel.

Mikor a nyár közeledik az őszhöz,
akkor elképzelt, vagy valódi fáj,
vagy mindkettő, s egy-sorsú lesz a tájon
könnycseppes szolga, s menekülő király.

Két tükör fáj, egyik másikra fénylik,
kettőződik a láng és pillanat,
és fáj az idegen az ismerősben,
s fáj felismert életed: önmagad.

A vers is ilyen nyár és ősz határán.
Megváltoznak az ismerős szemek,
s idegen néz a fordított tükörből:
amin te bánkódsz, azon ő nevet.

A felismerés mit ér földi nyárban:
négy évszakban ugyanaz a halott?
Ember, vers ma meghal embertelenben,
s eltemetik évszakok, holnapok.

Lelkes Miklós - A Szépség dalát

Lelkes Miklós

A Szépség dalát

A nap arcához fűszál
hozzáért, s égi rét
kékjén a távol hívott:
erdő, dús messzeség.

Egy felhő jött és elment,
másik kicsit maradt.
Levéltenyérre ugrott
zöld szöcskepillanat,

s szitakötőn aranyszem
villant ezüstbe át,
s a táj zengte a nyári
Szépség örömdalát.

Én is örültem volna,
de tudtam, nincs minek:
nagy zsákban Ördög vitt el
Pokolba szíveket.

Az enyém Mennynek nem kell,
s Pokol sem kedveli -
csak erdő, rét világa:
túlontúl egyedi.

Könnycsepp szivárványgömbjén
csillag átragyogott.
Nyár, öröm, piros Szépség,
miért zenged dalod?

Nem veszed észre, hogy most
nincs miért és kinek?
Itt Ördög mindent elvitt:
észt, szívet, volt hitet.

Valót megsejtő koldus
bánata jött felém:
a keresztes Legenda
ámító költemény.

Felhősötét kigyúlt, mert
átbújt rajta a nap,
s kinyílt az égi réten
fecskeív pillanat.

Fecskeív pillanatban
látszat felragyogott,
s öröklétet öleltek
múlandó csillagok.

Felépült, összeomlott
fénytornyos égi rét, -
de hívott egy varázslat:
az erdős messzeség.

Felépült s összeomlott,
volt álom, de velem
még játszott e varázslat,
csillagdal-szerelem.

Lelkes Miklós - Én már a nyárba vágyom át ...

Lelkes Miklós

Én már a nyárba vágyom át...

Én már a nyárba vágyom át, a kéknek
fehér álmába, melyen átragyog
a fecskeszó, s virág színhallgatásán
hajóznak piros fénypillanatok.

Én már a nyárba vágyom át, varázsló
nagy szemekbe, melyekben kékfehér
párnán a Csend, s csend lesz a fecskeszó is:
gyönyörű Csend csengőn a szívig ér.

Én már a nyárba vágyom át, az ember
talán mindig vágyott, hogy kék szavak
altassák el, míg lobban, leng a szélben
pirosvitorlás virágpillanat.

Ó, Nyár, Te Nincsek közös kincse, éke,
Ígéret, míg vágykönnycsepp dalba fog!
A szín-hajókon minden elhajózik,
Te is, Szépség, megújulón halott.

Mégis a nyárba vágyom át, e Nincs-be.
Kék körülfog, fehér álomhoz ér.
...és mondd: álmodik majd a fehér kéket,
vagy kék álmodja tovább, hogy fehér?

Én már a nyárba vágyom át, bújócska-
kertek közé, ahol gyümölcs terem,
és cseng a Csend, bűvöl seholsincs Éden,
s felhő-utakra néző Végtelen.

Én már a nyárba vágyom át. Hiába.
Gömbölyű könnycsepp hull. Alkonyi szó
int már szívemnek, vérnek, végtelennek, -
s Neked, Játék, piros sziromhajó.

Lelkes Miklós - Az erdő hangja

Lelkes Miklós

Az erdő hangja

(Kiss Lászlónak)

https://www.youtube.com/watch?v=ext2_ND1j5c

Sokféle hang járkál tavasz-határon,
ha bizakodnak az erdei fák:
néha hallod hangját a Hangtalannak,
s belső hangot kinyit külső világ.

Az életünkbe hangok visszatérnek:
az ijesztőek is, s a kedvesek.
Fehér láng-hang villan kékre, merészre,
s kerekülnek nappal-bagolyszemek.

Belső hangoktól csordul túl a lélek,
ha virágcsokrot nyújt át égi hó
tiszta tavasznak, szilaj-gondtalannak,
s gyorsító vízen kigyúlt fényhajó.

Ó, el ne hidd: mindent tudunk az erdőnk
hangjairól! Hang s hangtalan között
a szív sokszor megszorul: hinne, tenne, -
de hit s tett síró tájhoz kötözött.

Hangokból erdő száll a hangtalanban,
ha a félig-kész sötét ránk szakad,
s madárhangoknak, búcsúzó időnek
piros hangtükröt tart a pillanat.

Tavasz-határon magas fák felállnak.
Könnycsepp-hangokban bánat és öröm.
Csend-csillag cseng. Épít, pusztít a Szépség:
vádló valóság, áldó köszönöm.