Németi Csaba - Karácsonyi hajnaé; - Karácsony este

Németi Csaba

Karácsonyi hajnal

Szürke ködbundát cibál a tél,
árnyékkal táncol a lámpafény,
vadul kavarog milliónyi hópehely,
homállyá válik a kandalló
vakult parazsának melege,
megölel a csend és beszél.
Szívem koszorúba öltözik,
fenyőillat vagyok.
S hallgatom az igaz, örök mesét:
mindent átjár a mindenség,
az egyetlen, igaz Öröklét.
Házak ablakán itt-ott
dereng némi világosság.
És a kifényesedett álmok nyugszanak
ünnepi kaláccsal.

*

Karácsony este  
https://www.youtube.com/watch?v=Z8rzeqFGyNE

Karácsony este .
Kinézek az ablakon.
Magam elé képzelek egy fényes csillagot.
A szilaj szél is érzi, most cselekedni kell.
Könnyû hópelyhek hullnak, pihegve borítanak
takarót a földre.
Az utcai lámpa fénye sápadt szikrákat szór a mindent
befedõ fehérségre.
Elhúzom a függönyt.
A kandallót bámulom.
A fahasábok lángjai lusta ráncokban pihennek el
a parázson.
A szeretet születésére gondolok.
Eljött értünk.
Ki koldusokat tett gazdaggá javak nélkül,
szeretete gyógyír lett betegségre,
s a bánatot örömmé változtatta.
Gyermekei lettünk.
Tanított bennünket, hogy egymásért éljünk,
s azt szeretettel tegyük.
Most is köztünk jár, mert Szentlelkét örökül hagyta.
Segít, hogy kövessük Õt, sok felesleges forgácsot
magunkról lefaragva.
Számvetést csinálok, bizony az életemben
sok minden hibádzik.
De aki Krisztus gyermeke, az egyedül sohse lesz,
hiszem, hogy életünk értelme a szeretetteljes cselekedet lesz.
Boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek!

Németi csaba - Advent

Németi Csaba
Advent

Fehér ruhát öltött az adventi hajnal.
Könnyeit szomorú cseppekben
szórja szét.
A ködön át vánszorgó lámpafényt
ölel a szél
Minden csendes, a kivert eb is
hallgat a kapualjban.
A várakozás palástot borít a tejfehér
mindenségre.
Szobák melegében csonkig égett gyertyák
fagynak koszorúkra,
s álomban dobban milliárdnyi szív
a Krisztusért.

Németi Csaba - Séta a ködben

Németi Csaba

Séta a ködben

https://www.youtube.com/watch?v=yfvQS6fzhdc

A természet fáradt lehelete
Fehér takarót fútt a tájra.
A fátyolfehér lepel
Nedves cseppeket szórt szét.
A kandeláber homályossárga fénye
Aludni készült.
A tér egyetlen csillogócseppben
Fényesedett.
A barnult avarszőnyeg csendesen
Sírdogált.
Nedves szőrű fekete puli ugatása
Ébresztette a tájat.
A zsarnoki köd nem engedett
A szunyókáló csöndből.
Hajlott hátú öreg botorkált a téren
Ernyője volt botja.
Füttyentett.
A kis apró teremtmény boldogan
Nyaldosta cipője orrát.
A fekete ruhás vénember világított a ködben,
Kezével lassú ölelő mozdulatot tett.
Mintha simogatná a fehérséget.
Emlékek éltek a burjánzó ködben.
Felesége volt ott patyolat selyemben.
Komótosan lépkedett tovább.
Meg-meg állt, úgy érezte szereti őt a köd.
Ő és a tejszerű párafelhő mindig
Egyek voltak.
Sietés nélkül haladt
Varjak károgását hallgatta.
Ez a hang időtlenséget jelentett számára
Múlhatatlanok voltak a mulandóságban.
Ment.
Kutyája boldog vakkantásokkal követte.
Nem akart megállni
Belsőjét, lelkét átjárta fehérség
Hirtelen hátravágódott,
Karjaival magával rántotta
A levegő fehér lepedőjét kutyája mellé feküdt.
Emberek mentek el mellette.

Németi Csaba - Eminek II.

Németi Csaba

Eminek II.

Ne hidd, hogy nem szeretlek.
Míg lassan csurog az est sötétje
az éjbe.
Te az ágyon fekszel, gondolatban
ki-ki nézel rám.
Cigarettázol.
Ne hidd, hogy nem szeretlek.
Mikor pőrén mész a fénybe.
A Napba nézel, s felejtesz engem
végleg.
Ne hidd, hogy nem szeretlek.
Ha a fekete folyón úszik el szerelmed.
Ne hidd, hogy nem szeretlek.
Mert sárgult emlékeknek világít a Hold.
A csillagok beszöknek az ablakon.
Elterülnek a paplanon.
Szuszogásuk altató dalom.

Németi Csaba - Tanka

Németi Csaba

Tanka

Lassan játsszák el
fényüket a csillagok
az üres térben
cseppen vére a Napnak
s sziklák hasadoznak

Németi Csaba - Csak csendben!

Németi Csaba

Csak csendben! 

 https://www.youtube.com/watch?v=CUd4jLWQa3U

Nem mondhatok semmit

Csapongok az emlékek szárnyán

Ölni kívánom a jelent!

S minden mi ki nem mondott gondolat,

Bennem marad.

A keresztté ácsolódva állnak ...

A szavak

Az ember fia mosolyog!

Tenni sem tehetek semmit, a tett

Lenne árulója a néma szónak

A lelkek nászának vére csurogna

Hátamon szókereszt

Bár kívánom, a jelent nem ölhetem

S mint a pici szentjánosbogár éji fénye

Úgy fénylik

Az Isten

Parányi tűz még

parázslik szívemben

Ég veled!

Hatalmas égi Isten

Németi Csaba - Ébredés

Németi Csaba

Ébredés

Lebegek a térben, aprócska ponttá
válok az ébredő sötétségben.
Parányi nagyságom a világegyetem,
néma rezdülése vagyok csak a létnek.
Meghalt mellettem a Halál!
Ősi parancsot szól az ösztön: Élj!
Ébredek.
Érzem a halk mosolyú reményt,
bár a szívnek dobbanása gyenge még.
Ezer év távlatából szavak szállnak felém,
lassú gondolatok szántják az elmém,
arcomra csurog könnye a léleknek,
keresem Isten szerelmét s kezét.
A világra rebben fénnyel megtelt szemem,
mégis úgy fekszem itt, mint Krisztus
nélkül a nincstelen.

Németi Csaba - Füstmadár

Németi Csaba

Füstmadár

A nagy madár csak lebeg,és lebeg,
testével eltakarja az eget.
Haldoklik a nap, a füst visszafelé
gomolyog.
Fuldoklik az emberiség, de a tüzet
nem oltja el senki sem!
Nem lesz temetés, csak eleven enyészet.
Mert a nagy madár lebeg, és lebeg.
S elnyel mindeneket!

Németi Csaba - Élő múlt

Németi Csaba

Élő múlt

Letörte a virágot.
A düh pirosra festette az idő barázdáját
az arcán.
Tanácstalanul álldogált.
Nézte a kezétől fényesre koptatott kapanyelet.
Könny gyűlt a szemébe.
Lassan lehajolt, kezébe vette
a Nefelejcset.
Érezte illatát,a mindenen túláradó
élni akarást.
Hallotta a múltba veszett szerelem zenéjét,
látta a szivárványt.
S a csókok ízének zabolátlan vibrálása,
átjárta testét.
Nem volt már mérges, elhatározta
kipréseli a virágot.
Mert emlékezni kell, s ő emlékezni fog,
hogy életet kapjon a jelen.

Németi Csaba - Ikarosz

Németi Csaba

Ikarosz

Vágyak vánkosán fekszem.
Álmok paplanával magam
betakarom.
Álom, minden édes.

Hiénák üvöltenek - pőrén ébredek.
Szürke rácsok, körbenőnek.
Lépni nem birok.
Selyemmel aranypókok fojtogatnak.
Kiáltanék, nem tudok.

Vágyakból szárnyakat ragasztok,
a Nap felé szállok, csillagokba öltözöm.
A végtelenben megfagyok.
Szárnyaim letörnek, csillagruhámat elhagyom.
Zuhanok.
Fehérek a halottak.

Németi Csaba - A szerelem margójára

Németi Csaba

A szerelem margójára

https://www.youtube.com/watch?v=oJtB1JcqHxU

Találkoztam átkoddal, találkoztál átkommal.
Deresedő átkunk templomában nem csendül fel ige.
Áldozatunk legyen vénülő szerelmünk édes vére.
Az emlékek istenének.
Szívünket imádsággal tagadjuk meg, bocsánatot remélve.
Ráncosodó lelkünk kibuggyanó szava a béke reménye.
Nem érinthetlek, s nem érinthetsz!
Ha létem létedbe érne, az lenne vétkem!

Németi Csaba - Emlékszem rá

Németi Csaba

Emlékszem rá

Emlékszel rá? 

Szenvedést ragyogott szenvedésünk.
A gyönyör fáradt könnyeivel hullott szét.
S egymás feszülő izmaiban haltunk.
Halva sirattalak, halva sirattál.
Fájdalmas sóhajod vissza szállt a végtelenből,
S a fellobbanó gyászban támadtunk fel.
Újra magadba loptál, újra magamba loptalak!
Galamb repült az égen.
Falevél zizzent a halk, nyári szélben.
S ott, akkor!
Utolért bennünket a béke, a csend ölelése.

Németi Csaba - Idegen az idegenek között

Németi Csaba
Idegen az idegenek között

Folyton rohan.
Ha köszönnek, vissza nem köszön.
Idegen az idegenek között.
Körülötte szürke betonketrecek.
Olykor álmodik, akkor szeret.

Egyedül akarja megmászni a hegyet.
Ha köszönnek, vissza nem köszön.
Idegen az idegenek között.
Szeretné kormányozni a szelet,
de a fergeteg packázik vele.

Nem bánja újra hálót feszít neki.
Ha köszönnek, vissza nem köszön.
Idegen az idegenek között.
Azt hiszi, hogy a dolgát teszi.
Az élete lepereg, észre sem veszi.

Olykor álmodik, öleli asszony és gyerek
Idegen az idegenek között.
Ha köszönnek, vissza nem köszön.
Úgy érzi, fönt van a hegyen.
Mégis mindenki idegen.

Németi Csaba - Álmodni kéne

Németi Csaba

Álmodni kéne

Álmodni kéne, de nem tudok
kerülnek az árnyas éj képei
a tudat élénken mozog,

zöld szemed mosolyog
ajkad mozdul, zuhatagként

hullanak rám a hazugságok
megpercen a mestergerenda,

a csend rianása hasít árkot a levegőbe
beleesek,

így jutok el saját temetőmbe
kajánul nevetsz a pőre sírba,

s elszaladsz, de lelkednek

piciny darabja velem marad
hiányozni fog, vissza nem kapod

Németi Csaba - Még mindig

Németi Csaba

Még mindig

Tizenhét évesen egy tavaszi alkony melegébe
Deszkakerítésbe véstem neved.
S alávéstem bolondságomat!
Harmincnégyévesen egy nyári nap hevében
a kőpadon ülve kőbe véstem neved.
s alávéstem bolondságomat
S most ötvenen túl harangzúgást simogat az
októberi szél.
harangszoba szólom a neved, s égbekiáltom
bolondságomat!
S téli estén ha velem elszenderül a csend,
Belémköltözik lelkednek szentsége.
Mint tizenhét évesen!

Németi Csaba - Így volt

Németi Csaba

Így volt

Csak a pillanat szűkössége volt az enyém.
Ott voltunk benne, éreztelek,
s nem érintettelek.
Szemedben láttam átkokkal teli szívem dobbanását,
gúnyos kacajod jajongását.
A nem, neked is fájt!
Légy a feleségem! Odaadlak a Napnak,
hogy elhagyjalak!
A fecskék mindig,
délre szállnak.

Németi Csaba - Fekete szív

Németi Csaba

Fekete Szív

Megkerestem köveim,
Közéjük feküdtem.
Vörös nyiladdal lőttél felém
Fekete Szív.
Sötét nevetésed árnyselyme
Betakar.
Köveim sugarán ringatózva utazok
Az éjbe
Elhagyom a lét birodalmát
Fekete Szív.
Kacagj!
Találd hited újabb áldozatát
Fekete szív.
Mosolyogj!
Te szerelmet ölni szerető
Szerető
Fekete Szív.

Németi Csaba - És mégis

Németi Csaba

És mégis

Vágyaink gyűrűjén siklunk át.
S ujjaink közt pereg a változás,
Gondolatok fénye hajlik át az éjszakán.
Meg nem kapott csókok heve sápadt ajkunkra ég!
Szemünkkel érintjük egymás testét,
Keresve rejtett utakon, a tiltott kibontakozást.
S lelkünk sír tétova alázattal, egymás felé.
Mindaz ami lehetett volna, volt
S lehet még!

Németi Csaba - Nem kérek mást

Németi Csaba

Nem kérek mást

Költőd már nem
leszek.
Csak agyamban
táncol a le nem írt szó.
Titkod lett titkom,
S árulásod árulásom!
Szemed végtelen
Kékjéből, dől rám
a szomorúság.
Bűnömül róttad bűntelen
életed!
Kérgült kékfényűre verted
arcomat.
S ha sebes sodrásod
partra vet.
Érintetlen hagyom
a szüzeket.
S nem kérek mást
csak Krisztust és koporsót,

s százezer harangszót.

Németi Csaba - Az emlékező

Németi Csaba

Az emlékező

Hej! víg májusok,
kacagó szerelmek, vidám cimborák,
mind átölel benneteket a deresedő idő.
Nem vagyok már bajnok a fiatalság mezején,
s az átvágott torkú idő sem hever a lábam előtt.
Heves dacot szülő lelkem gyógyult hegei,
sírból kelt álmokat perget szemem előtt.
Számolgatom az ütéseket, amiket apáink bölcsességének
csorbítatlan vasökle mért rám.
S a megtapasztalt fájdalom nem tanított,
csak akkor eszméltem, mikor összeomlottam.
S most újra állva, megélt életem tanulságainak
gazdagsága alatt roskadozom.
Negyvenhét évesen imádkozom,
Jól érzem magam,
s örülök, ha kisüt a nap!