Vihar Béla - Családi viszály

Vihar Béla

Családi viszály

Már nem emlékszem, mi sodort a bűnbe.
Kis gyermek voltam, és pörölt anyám.
Valami rossz fát tehettem a tűzre,
a kockacukrot csentem el talán,

vagy elfeledtem, hogy a boltba küldött…
Ezért korholt – rám olvasta vétkem,
s míg törölte az edényt és a tükröt:
kivetett a szívéből egészen.

Így tértem ágyba. A magány, a bánat
az esthomály mélyén körülfogott
– midőn megláttam közelgő anyámat,

betakart lágyan, véltem: mosolyog,
s én ujjongva súgtam az éjszakának,
hogy mégis szeret, hogy fia vagyok.

Vihar Béla - Messze

Vihar Béla

Messze

Mint ama bibliai halászok

Úgy ültünk mi számkivetett társak és barátok

Az ég tengerének partján,

Hol lemerve az emlékezés hálóját,

Messzi hazánkra és sorsunkra gondoltunk,

A csillagok pedig mint aranyló gályák

Lassú ünnepélyességgel úsztak el

Távoli örök útjaikra

A kéklô hullámok fodrán.

Ekkor az én atyámra, az Istenre

és kedvesemre emlékeztem

S az árnyak sötét keresztje alatt

Szemem megtelt a szomoruak könnyével,

Majd mint az éjben lobogó hajó,

Vagy mint fénylô ôshalak a mélybôl

Jöttek az esti órák rajzó csillagai,

És Kedvesem szerelmét hozzák el.

Vihar Béla - Egyre messzebb ...

Vihar Béla

Egyre messzebb...

Kamasz vagy, egyre messzebb
kerülsz el tőlem, lázadsz,
egedről leszakítasz,
titkokat őrzöl, támadsz,
és felsajog a vert seb.

Tudom, hogy ez a törvény:
engem kell megtagadnod,
és magad ellenére
magadért vívsz te harcot,
a körödből kitörvén.

Már röpülnél sietve.
Távolodsz? Visszavárlak.
Visszaröppensz hozzám,
lányomként is barátnak,
fészkedbe, a szívembe...

Vihar Béla - A szépség megközelítése

Vihar Béla

A szépség megközelítése

Mi ez a finom, illanó sugárzás

homlokod íve körül?

Láttalak a vonók és billentyűk misztériumát

megjelenítő koncertteremben,

a képkiállítások színeinek örvénylő forgatagában,

a színházi esték izzó perceiben,

s akkor is, amint a habzó vízforrást érintő

lombok gyöngéd mozdulatával

pillantásod az alkotás eszméjével egyesült.

Ennek sugallata hatolt-e bensődbe, s ez lobbantotta fel

az eufória elektromos szikrázásait?

A lélek e forrósult állapotában nem csupán a

közvetlen élmény ünnepi fénye világolt

arcodon, hanem a bensődből eredő gyönyöré is,

hogy gyönyörködni tudsz. A röppenés diadalának öröme,

hogy szállni vagy képes. Az elégedettség

büszke és alázatos mámoráé, hogy a mű

téged szólít és Te

követni tudod őt, egy-egy lépéssel, a reád várakozó

és igazi kedvesedhez,

a szépség jó híréért, hogy mégsem élünk hiába.

Vihar Béla - Belül van

Vihar Béla

Belül van

Ami kedves,
el kell veszítened,
hogy végképp megtaláld.
A hiány majd kivallja
mi vagy nekem,
s mi voltam neked.
Az a tiéd igazán,
amit kívül már nem lelsz többé,
csak magadban,
mert belül hordozod
s óvod őt.
Kezében mécsláng
S áll mozdulatlanul.

Vihar Béla - Misztikus szerelmes vers

Vihar Béla

Misztikus szerelmes vers

Tested

rózsaszínű hajnalban virágzó

titokzatos ország,

melyen holdas mezők és dombok

halk áhitata száll,

tájakba lengve,

ősi terv szerint.

S mint ó-kupolájú

zarándoktemplom,

melled koronája fehér kolostor,

s rajta rubintpecsét,

a létezés titka

lila lángokban lüktet.

Vihar Béla - A tovatűnő szépséghez

Vihar Béla

A tovatűnő szépséghez

Lépteid muzsikaszavára megrezzen szívem,

e sugár illette tó,

s arcod vonalaiban, szent hieroglifaként,

távoli kultúrák üzenete világol:

Hajad Egyiptom éjszakája,

szemed bizánci láng

s drágakő Föníciából.

Karod mozdulataiban

katedrálisok gótikus íve

pillant reám.

Hangod az istent hordó India

esti dallamát sodorja.

Nemzedékek szövőszékein hány fajta szőtte

sejtjeid testöltözetét,

Altáj-hegyi hókoszorú

– hajnalfénnyel – szád ékszerén.

Így nézlek – a tovasuhanó látomást –,

s tudom: az eljövendő századok szerelme

Téged ismétel mindörökké.

Vihar Béla - Egyre messzebb ...

Vihar Béla

Egyre messzebb...

Kamasz vagy, egyre messzebb
kerülsz el tőlem, lázadsz,
egedről leszakítasz,
titkokat őrzöl, támadsz,
és felsajog a vert seb.
 
Tudom, hogy ez a törvény:
engem kell megtagadnod,
és magad ellenére
magadért vívsz te harcot,
a körödből kitörvén.

Már röpülnél sietve.
Távolodsz? Visszavárlak.
Visszaröppensz hozzám,
lányomként is barátnak,
fészkedbe, a szívembe...

Vihar Béla - Aranylepke; - Mindenekben ...

Vihar Béla

Aranylepke

Nyáron, nyáron,

egy fiúcska kergetőzik

hetedhét országon,

feje fölött aranylepke,

éppen tizenhárom.

Ha a tizenhárom lepkét

sipkájába fogta,

boldogságát odaírja,

fel a csillagokra.

*

Mindenekben…

Mint csillagot, örök pályán, rendre

fogva tartja a vonzás szerelme –

ég kékjében, bolygók futásában,

mágnesekben immár ott él benne

nagy törvényként a kettőnk szerelme,

s összehajló ajkunk oldó csókját

ismétli az örökkévalóság.

Vihar Béla - Rózsálik hajnal felé

Vihar Béla

Rózsálik hajnal felé  
https://www.youtube.com/watch?v=hpaFofuTEhs

A Hajnal rózsás combjai között megszületett szilaj fia a Nap.
Isten jó nagyot kacagott és lőn reggel.
Én meg felpattantam fekhelyemről és kijöttem barangolni
a folyó ösvényes partjára,
az ég színkék tányérjába belemártották a fák lombecsetjüket
és kövér felhőket festettek.
Látom a nádas ujjongó vonaglását
víz és szél, szél és fű fiatal szerelmét szállni a puszták felett
kiterjesztett szárnnyal -
Isten képeskönyve világ!
Ballagok a parton (most váltottam tiszta inget)
lépésem belesüpped a fűbe - egy-kettő -
kis lepke, repülő szirom, cicázz erre!
egy-kettő -
nádak zászlói intenek, a folyócska csengője csilingel
én meg csak vidáman járok, kelek
és lépteim ritmusába - hallom - lassan megerősödve
beleszövődik jobbról és balról két-két barátságos lépés,
azután megyünk a part mellett hallgatagon és hárman,
fürtjeinkben bujócskázik a szellő,
terüljasztalka a békességünk,
lépteink dobognak mint a szív -
Anyám nékem a világ, kisérőm a két öreg bölcs, Homeros és Witmann
tudják, hogy szeretem őket,
kankalinkoszorút fonok sárga hajukba,
és pálcát török kezükbe.

Vihar Béla - Madárka voltál ...

Vihar Béla

Madárka voltál …

Madárka voltál, elrepültél,

a messziséggel egyesültél,

az elsuhanó tűnt idővel,

a soha vissza-nem-térővel.

Már ott lebegsz, hol el nem érlek,

a be nem teljesült remények

partján is túl, oly messze-messze,

a fájdalommal eljegyezve.

Halálomon túl is kereslek,

nemzedékek során kergetlek,

hogy egyszer majd karodra lelten

találkozzunk gyermekeinkben.

Vihar Béla - Az alkonyat kapujában

Vihar Béla

Az alkonyat kapujában

 https://www.youtube.com/watch?v=VN7HDqlkoV8

Örömeimet belefonom
napjaim koszorújába.
Sebeim sora összekapcsol
a megszomorítottak seregeivel.
Aki valahol sír,
azt könnyeivel
drágakövet illeszt
fájdalmam koronájába.
*
Miféle titkot keresgél a vándor,
amint múltja felé barangolva
hajdani történésekkel találkozik?
Egykori lépteit kutatja?
Avagy másokéit?
Azt a ködlő országot,
ami csak behunyt szemmel tárul fel
előttünk?
A bolygó meg-megáll
az Idő országútján
a visszaidézett percek emléktáblái előtt.
Ezek az ékes ikonok,
a szív estjében halkan énekelők,
amikor a révület ezüstkék holdja suhan
a vonagló felhők örvénye között,
és köröskörül hömpölyög a csönd.
*
Az alkonyat kapujában állok.
Fejem fölött égi madárraj lebeg,
és egy közelítő kiáltás:
Váltsd meg önmagadat,
s megváltottad a világot!

Vihar Béla - Virágének

Vihar Béla

Virágének

Láttam egy fát, ezüst ággal, patakot csillagsugárral,

Gyöngy madárkát, amint szárnyal, tusázva az éjszakával.

Mint reneszánsz dús keretben, hímes szóval fűzöm versem,

Hogy példázatomba rejtsem feltündöklő szép szerelmem.

A világnak osztod magad: te vagy a fa, te a patak;

S húgocskáid, a madarak, ha megfáradsz, rádhajlanak.

Életünkkel körbe-körbe, ősballadákba bűvölve,

Ekként forgunk mindörökre, fényeloltó nagy ködökbe…

Vihar Béla - Egyre messzebb ...

Vihar Béla

Egyre messzebb...

Kamasz vagy, egyre messzebb
kerülsz el tőlem, lázadsz,
egedről leszakítasz,
titkokat őrzöl, támadsz,
és felsajog a vert seb.
Tudom, hogy ez a törvény:
engem kell megtagadnod,
és magad ellenére
magadért vívsz te harcot,
a körödből kitörvén.
Már röpülnél sietve.
Távolodsz? Visszavárlak.
Visszaröppensz hozzám,
lányomként is barátnak,
fészkedbe, a szívembe...

Vihar Béla - Hazajöttél ...

Vihar Béla

Hazajöttél …

Hazajöttél, fáradt volt az arcod,

letetted a padlóra a szatyrot,

és a falak mindjárt felragyogtak,

mintha hoznád válladon a holdat.

A terítő, kendő, pohár, párna

ujjaidtól, akárcsak varázsra,

fényleni kezd, s lényed, mint az áram,

ott kering a dolgok anyagában.

Fészekrakó, lágy asszonyi ujjak,

eltűnődve hányszor megbámullak,

midőn röpke, puha mozdulattal

titkod nyomán mosolyog az asztal.

A szívem is így érintsd e kézzel,

illetésed forró delejével,

s bennem is a harmóniát, rendet,

sugárosztó ujjaddal teremtsd meg.

Vihar Béla - A kedvestől hazafelé

Vihar Béla

A kedvestől hazafelé

Amikor hajnalban eljöttem tőled,

ifjú voltam,

és az éjszaka

kéklő habja gyöngyözően, halkan,

csobogott felettem a magasban,

s tiszta volt, mint szemed sugara.

Amikor hajnalban eljöttem tőled,

oly nagy csend volt,

és szerettelek.

Csak az árnyék, lombok és a mennybolt

tudta titkunk, mely enyém s tied volt:

kedvesek közt a legkedvesebb.

Amikor hajnalban eljöttem tőled,

bennem égtél,

mint szent tüzes bor,

s látni véltem; a párnára hajtva

körülfogja lágy hajad patakja

drága arcod, s rólam álmodol.

Amikor hajnalban eljöttem tőled,

eltűnődtem,

hogy a föld ragyog,

s csillag lobban, a parázsló, fénylő, –

isten ujján felszikrázó ékkő,

és megköszöntem, hogy tied vagyok.

Vihar Béla - Esteledik

Vihar Béla

Esteledik…

Esteledik, lehelletnyi halkan,

ahogy pásztor sípjából a dallam,

s elmerengve állok az ablakban.

Mint a bárány, haza a karámba,

az emlékek álomléptű nyája

itt van immár szívem kapujába’.

Rólad üzen, a szívemben hallom,

a ringó táj, a patyolat alkony,

s engem szólít halk hegedűhangon.

Az alkonyat az ég lapján távol

hegyperemet, toronypárkányt vázol

ecsetjével a hulló sugárból.

A Gellérthegy mintha meglebegne,

fátyolt terít ormára az este,

s fejét hajtja szálló fellegekre.

Emlék… emlék… Fák felett az est kél…

Mint madarat, a kezedbe vettél…

Köszönöm, hogy voltál, hogy szerettél.

Vihar Béla - Szemközt a csillaggal

Vihar Béla

Szemközt a csillaggal

Mi vagyok? Röpke porszem,
suhanó pillanat.
Ez villant rám az éjből
a csillagok alatt.
Évmilliók lobogtak,
s köröskörül a csend
átszelte, hömpölyögve,
a Tért, a Végtelent.
Alázat szállt szívembe,
majd szóltam: csillagok,
egy lobbanás az égen,
s eltűnök, meghalok,
de parány emberlétem
mégis több és nagyobb:
én tudom, hogy ti vagytok,
s ti nem, hogy én vagyok.