Jékely Zoltán - November panaszaiból

Jékely Zoltán

November panaszaiból /1935/

https://www.youtube.com/watch?v=eWTLurWgF0o

1

Barnult facsonkok, megtépett palánk,

tövében sárguló levelek asznak,

s pipáznak már, akár a nagytaták,

vityillók oldalán a barna kazlak.

Hol vannak a gyümölcsösök? Mind elértek,

gyermek lerázta-verte, szedte vén:

aztán gyomrokba vagy pincékbe tértek,

egy-egy bingyó maradt csak ághegyén.

Az oltványokat már nyúl kaparja,

a házakon varjak kuruc-hada,

s ha lent repülnek, akad, aki hallja:

úgy sír a szárnyuk, mint egy ballada.

2

Tudom, maholnap spleenes ablakok

álmuk lerögzitik: a déli erdőt!

Ó, addig bár egy rózsát adjatok,

egyetlen kis bimbót a hosszu kertből!

Bár csak egy hitvény csokorravalót

szedhetnék össze, egyetlen csokornyit!

Hűtlenek voltunk, télirevalók:

nem szimatoltuk a nagy ősz bimbóit.

Most várhatjuk a jégvirágokat,

ablakunk majd vágyálom, déli dzsungel,

s izgága szivünk szinte megszakad,

ha virágosbolt előtt baktatunk el.

3

Hová tűntek a gyötrött levelek?

A tarka szárnyacskák hová repültek?

S a tücsök! Tán Japánban zengenek:

a kerti béka Kóreában ünget.

Kibújtak a földgömb túlsó felén,

s most a sárga emberkéknek zenélnek:

de ittmaradtam kényszerűen én

s állataim, a jó kutyák, szegények!

- Hallod, szűkölnek és nyüszítenek,

árva fickók a kuckók ronda rongyán:

avagy kiállnak eléje s remek

fejtartással dudálnak, mint toportyán.

S a mi kutyánk! szegény, hogy kecmereg

rozsdás láncán a mocskos hó levében!

A könnye is hull. Biztosan beteg.

Vess neki egy cukrot, Jézus nevében!

4

Este megszépül a nyirkos világ.

A holdhoz kémények kék füstje járul:

konyhák mélyén sülnek a vacsorák,

s rőzsetűz-illat mesél Nagymamáról.

De boldog voltam! Volt macskám, kutyám:

hideg télben üldögéltünk mi, négyen,

mesét hallgatva, uzsonna után,

a roppant búboskemence tövében.

Hol van ő most, az elszáradt öreg,

jó nagymamánk, Andersen szép meséje?

Sötét konyhában ül, kisgyermekek

között, a nagy Kinizsiről mesélget...

Jékely Zoltán - Strófák régi őszökről

Jékely Zoltán

Strófák régi őszökről

  https://www.youtube.com/watch?v=oALzce_mVlM

  

1

Mondják, hogy „ősz van, ősz van.”

Mint a béke,

megnyugtat és elálmosít a szó.

Az embernek öregek hervadó,

deres feje jut róla az eszébe.

Pedig az őszben semmi sem fehér,

mint minden elbukó kor: tarka-barka!

Sárgán virít sétányok holt avarja

s ecetfa, ampelopszisz csupa vér.

2

Hat óra sincs, s már lappang a sötét,

a hegyeken lilálló pára-hártya;

a kőrisfa gyérlombu üstökét

halálraszántan a magasba mártja.

Tövében citerázgat a tücsök,

odva száját száraz lapuk takarják,

s az emberek, kik nótáját ma hallják,

tudják, az ő órája is ütött.

Szavát majd átveszi az ősziféreg,

riog, riog, mint föld alatti kürt;

mire elhallgat, a föld is kihült,

hogy azt hinnéd, többé már fel nem éled.

3

Ködös völgyek. A nap hideg korong.

Kéklő kastély: élő Corot-i kép.

Ösvények mélyéről gyerekkorunk

bokrot zörrentő sóhajjal kilép.

Egy régi alma integet. A porban

már régesrég eltűnt csutkája is,

mint ahogy eltűnt az a szilvaíz,

melyet majszoltunk kis piros csuporban.

Idegen őszben járunk. Elhagyott

parkokban sanda szobrok vigyorognak,

s korhadnak kecskelábu asztalok:

emlékei régi nagy dáridóknak.

Jékely Zoltán - Fecskék; - Ősz-köszöntő

Jékely Zoltán

Fecskék

*

Ősz-köszöntő

Habár orcánk pirítja még a Nap,

gyerünk, az őszt hintsük már szerteszét,

az őszt, melyet mint anya gyermekét,

majd egy évig hordtunk szívünk alatt.

Látod, még élünk! Nem nyelt el a tó,

kígyó se mart meg, szikla sem ütött,

s a régi helyről halljuk: a tücsök

lelkéből szól a régi altató…

Vajjon Érted szeretem-é az őszt,

vagy téged is csak az őszért szeretlek,

téged, sok-sok ősz óta ismerőst?…

Benned évszakjaim elkeverednek,

vagy: hogy nyaram a téllel összekösd,

illatok ágya, sírja leheletnek!

Jékely Zoltán - Nyárutó; - Tücsök

Jékely Zoltán

Nyárutó

 https://www.youtube.com/watch?v=QQLmfSuioEg

Megöldököltük a nyarat,

mint egy széptollú madarat,

belőle más nem is maradt,

egy-két piros toll-pillanat.

Megnyúlt árnyékok, hullott-szilvaszag;

a lombokon még nincs egy foltnyi vér sem:

vadgerle búg – forró hangjában, érzem,

még a bolondító, vad nyár kacag.

*

Tücsök

Csak hallanád, be szomorún, be szépen

szól a tücsök! Valamiben csalódott?

Rövid a nyár! Elmerülnek a boldog

napok az idő kéklő tengerében.

Hogy sír szegény, húros kis lelke reszket,

majd megszakad belé. Mit bánja ő!

Ha elpusztul, örök emlékezetnek

őrzi hangját a fű, a fa, a kő.

Az életből odaadnék egy évet,

ha így sírhatnám egy-két éjszakán át

csontvázam s vérem bő szomorúságát!

Tudom, úgy fájna neked ez az ének,

mintha tücskök százai zengenének,

melyekre már leszálltak őszi párák,

s tudom, soha el nem felejtenél:

emlékemet felszívnád, mint a pók,

s lehetnék gyilkos, őrült vagy halott,

élnék benned, mint újuló remény;

s amíg el nem szenderedik a véred,

szíved mélyén ragadnék feketén,

mint pincefalban, hol nem jár a fény,

kapaszkodó, nagykörmű denevérek.

Jékely Zoltán - Júliusi éjszaka

Jékely Zoltán

Júliusi éjszaka

Csillagvilágok hullton hullnak,

hullvást meggyúlnak és kimúlnak,

hullnak szegények sebesen,

egymásra merőlegesen;

hol a Tejút tündér övéből,

hol Andromeda nagy ködéből,

hullnak s mint csíbor a vízen,

cikáznak ők ezüstösen.

Órjási csóvák hullnak, szállnak,

imbolyognak és meg-megállnak,

de rájuk vicsorít a semmi

s gondolják: vissza kéne menni,

ezt gondolják, mikor az égből

hullnak, az Ismeretlenségből.

„Megint, ott is!” – hangod kiált,

ha búcsúzik egy-egy világ.

Hogy boldogságra van-e jussunk,

ne kérdezd, a bokorba fussunk,

meleg szénaboglyát keressünk,

csillag módra beléje essünk.

Ne szánd, az ő bajuk, ha hullnak,

de mi égünk, mint a kigyúlt Nap,

s ha ők hullnak a végtelenbe,

hadd hulljak én is az öledbe!

Jékely Zoltán - Az alkonyat; - Júniusi reggel a könyvtárban

Jékely Zoltán

Az alkonyat

Az alkonyat a legtisztább zene,

az alkonyat a legszebb épület;

meghallhatod, ha nincsen is füled,

megfoghatod, ha nincsen is kezed.

Az alkonyat a legszebb költemény,

ködtemplomon a legszebb falikép;

ha ilyet alkotnék valamikép,

halhatatlanságom nem félteném.

Az alkonyat a lelkemnek tava,

melyen hattyú módjára útrakél

s csak hagyja, hagyja, hogy ide s tova

ringassa rajta az esteli szél.

*

Júniusi reggel a könyvtárban

Egy vén könyvtári cédulára

írom fel titkos üzenetnek:

ki száz év múlva megtalálja,

tudja meg, szeretlek, SZERETLEK!

Kötetbe préselt régi évek

közt, hol az Idő megtüremlett

s nem hallszanak a percenések –

sóhajtom-suttogom: SZERETLEK!

A megvasalt öreg akácfa

az ablakon be-benevethet,

életem éke, drága násfa,

szeretlek, szerelek, SZERETLEK!

Jékely Zoltán - Tavasz-hívó

Jékely Zoltán

Tavasz-hívó

Ha szereted a tavaszi füvet,

finom cipellőd kerülgesse szépen;

ne taposs rá a hegyről lejövet,

őrizzen meg bennünket jóemlékben.

A kerítés tövében kis virág

– neked adom; az idén ez az első;

s az utolsót is neked nyújtom át,

ha majd az ideje annak is eljő.

Az erdőszéli fák között kopog

s tavasz-hívót rikolt a tarka-harkály;

alattunk száraz ág s levél ropog,

éhes tavaszi tűznek jó takarmány.

Ott fenn a réteken még szerteszét

a napnak ellenálló hódarabkák,

mintha vetkőző szórta volna szét

mindenféle ruhadarabját.

Hallod, hogy kántál a rigó!

A hegyekben most bújnak ki a medvék,

s a park Flórája – válla, mint a hó –

nyírfák között épp emelinti leplét.

Jékely Zoltán - Az első madárdal

Jékely Zoltán

Az első madárdal

Kik a hosszú, nagytilalmu télben

ringattátok a tavasznak álmát,

daloljatok, szerelmes madárkák!

Örültök, ugye, hogy ezt megértem?

Az idő az embert megsajnálta,

s hirtelen borít mindent virágba.

Déli oldal vén cserfája,

mint napos kis csirke, sárga.

Szarvasfog-hántotta kőris:

rügyezik a naptól ő is!

Az árokban szürke medve:

szennyes hófolt megrekedve;

szemlátomást fogy, elolvad:

nem találja ott a holnap.

Jékely Zoltán - Bátortalan tavaszodás; - Mikor a Holdból ...

Jékely Zoltán

Bátortalan tavaszodás

Száguld a koldus-szagu tél,

szirmok esőjét záporozza.

Emlékeim felé, elálmodozva,

egy mag-vitorlás ringva útrakél.

Utána megremegve bámul a

kis pipehúr – érzelmes pici kék szem –

és búcsut int a rom-kőkeritésen

a primula.

S csak száll a mag, mint égi készülék,

mely ismeretlen csillagokba indul,

de nem jut a felhők határain túl:

körülveszi s lehúzza majd a jég.

*

Mikor a Holdból…

Mikor a Holdból hűvös téli éjben

régi tavasz-szagot hint rám a szél,

úgy érzem, minden, minden visszatér

majd egy napon, s életem újraélem.

Édes gyermekkorom, mely denevéren

repülsz az űr nagy játszótérein,

gyönyörteli első szerelmi kín –

csodáidat mégegyszer újraélem!

Jékely Zoltán - Téli mese

Jékely Zoltán

Téli mese

Künt hó felett tökfej hold lebegett.
Nagymama a tűznél melengedett.
Korom macskánk mellé settenkedett
s eszegettek egy száraz-kenyeret.

Én festegettem tarka madarat,
Lenkice egy hatlábú egeret,
Ferike szép kékszemű bogarat,
Margitka meg négyszarvú tehenet.

A madár felfalta a bogarat,
a nagy tehén a kicsi egeret.
A két lány erre sírásra fakadt,
Ferike, a huncut, csak nevetett.

A falon három királyi gyerek
bufti arcán nagy könny cseperedett,
s gazdáikkal, akár az emberek,
sírtak lábuknál a vadászebek.

Ferike szólt: most én hazamegyek.
A két kislány is felkerekedett.
Én sírva szóltam: még ne menjetek,
sosem leszünk még egyszer gyermekek!

https://www.youtube.com/watch?v=ntIayiHjMB4

Jékely Zoltán - Szent éjjel; - Angyalfia

Jékely Zoltán

Szent éjjel

Elült minden gitárszó, altató,

az éj s a csend szűzen fogantató.

Templom felett a szentlélek suhan,

most indul el, keresgél nyugtalan.

Egy zug szobában ócska lámpa ég,

csont-sárga fényt himbál egy lányra még.

Aztán sötét lesz, sejtelmes, komor:

ilyenkor kezd dalolni a nyomor.

Dalol zsolozsmás, ősi éneket,

csillagjel-várót – és rejtelmeket.

Kis istálló lesz száz nyomortanya

és minden asszony áldott szűzanya,

minden leányka alvó szűz-szobor –

mögöttük nő és dalol a nyomor.

S ha hirtelen most százszorosra nőne:

hajnalra Messiás születne meg belőle

*

Angyalfia

Habár csak egy-egy pillanatra érzem igazán,

valami mégis itt lüktet közöttünk

s fájó örömmel ostromol meg újra:

a Legnagyobb Szív, mely embert éltetett.

Ez a fény is Belőle árad, végső fokon,

s mégha tükrözés is csupán két gyermekszemen:

engem is átjár és betölt. Maga a Kegyelem.

Hogy mégsem hallhatom s érezhetem örökké:

tisztátalan kevélységem a vétkes.

Sárból kunkorodó hüllőfejére

nem győzök elégszer rátaposni!

Jékely Zoltán - Őszvégi intelem; - A tél küszöbén; - Tél, reménység

Jékely Zoltán

Őszvégi intelem

Amikor a lúdak szállnak,
ne hallgasd, mit kiabálnak!
Viháncoló gágogásuk
azt hirdeti: jobb lesz másutt.

Ahogy a nappalok fogynak,
úgy nő kínja rabságodnak,
s betemet majd a december
hóval, faggyal, fergeteggel.

*

A tél küszöbén

Ül a bogáncson a sárga csicsörke,

félszeme lopva az égre tekinget,

másik a földre pillog ijedten.

Ám, hogy a zord ég hirtelen enged,

s fellege nyíltán ömlik a napfény,

éneke buggyan: csókot igérő,

angyali tiszta, mennyei nektár!

S a Temetőkert és a November

hallja s nem érti: honnan e bízás,

e hihetetlen lelkierő, a tél küszöbén

is, e cseppnyi madárban?

*

Tél, reménység

…Mint amikor zokogó gyászmenetből

valaki illetlenűl kirikácsol,

s parázna, rút jeleket int

egy ifju és riadt leánynak:

a téli napok végtelen sorából

úgy sandítok a tavaszra megint.

Jékely Zoltán - November dicsérete; - Halál szele

Jékely Zoltán

November dicsérete

November! Mintha az esztendő minden jaja
ködös kavernáidba sűrűsülne,
te, évszakoknak sepulcretuma!
Halottigéző, rom-tájaidon
borzongva járok föl-le, föl-le.

A lombzúgásra, mondd, emlékszel-e?
Ó, hol van a türkiz-visszfényű sátor,
színes gyümölcsök kandi ékszere
- most, hogy a kert hörgésektől zajos
s apró nyöszörgések karától.

Egy véghetetlen, csuklyás gyászmenet
megy harminc éjt-napot vigasztalatlan,
nyomában iszonyú gyász-zene zeng -
így vivék Bocskay úr tetemét
Kassától Kolozsvárig bús csapatban.

November!
Már átitattad minden idegem,
s mintha az őskori növényi létre
emlékezném, úgy vacog a szivem,
ha öldöklő szeled cibálni kezd;
s testvérként nézek minden falevélre.

*

Halál szele

Meghalt napunk; a nyár rég meghala.

Őszi alkony a halál hajnala.

Jaj, aki őszi alkonyatra ébred,

suhintását érzi halál szelének.

Halottakban és száraz levelekben

most fáj minden, mi visszatérhetetlen.

Az égbolt végtelen szép szőnyegén

virágokat hímez a Nap, szegény;

szívem, órjás, világ alá gurult Nap,

lilás színekkel hímezi a múltat.

De érte nyúl a kín fekete karja,

belészakít s rettentőn megcsavarja.