Dsida Jenő - Szilveszter éjjel

Dsida Jenő

Szilveszter éjjel

Kezemben toll -
fehér papír előttem
s valami nagy, ünnepi várás
terjeng a levegőben.

...Hát mit tegyek?
Öltözzem gyászruhába
és sirassam az öreg évet,
melynek sírban a lába?

Vagy hófehér
tündöklő ruhát öltsek
és menjek az újév elébe
mint Krisztushoz a Bölcsek?

Hát mit tegyek?
- - Számot vetek a múlttal
és megszületik a világra
ez az ici-picike új dal.

Dsida Jenő - Vallomás

Dsida Jenő

Vallomás

 https://www.youtube.com/watch?v=0DeggcRHYAE

Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kivüled
semmi sem érdekel.
Kihülhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zengő túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú,
boldog törvényei.
Mit máshol ketyegő
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedezőn
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mezőn
és sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap
és arcod itt a hold
és arcod itt a nap.

Dsida Jenő - Szökevények a fák közt

Dsida Jenő

Szökevények a fák közt

(RÉVEDEZŐ UTÓPIA VERSBEN)

Úgy-e, kedveském, itt maradunk, e tájon, e zöldben,
          e fák közt, lepkevirág közt, lombkoronák közt,
          itt érik lassudan őszre nyarunk.
Nem megyünk vissza.
Itt maradunk.
Itt maradunk és jók maradunk, remete férfi és
          remete nője, szentek, az egymás két szeretője.
Lengeteg édes hangulatokkal járjuk az ordas
          rengeteget, és csiklandó fura fordulatokkal
          fogok regélni rengeteget. Mialatt odafent
          sugaras pihenésbe borul össze az őslombok
          pihegése s arcodon árnyuk zöld szine reszket,
kéklő szemedet karikára mereszted.
Festeni is fogok. Csodaszép lesz!
Mindenegyes képem csodakép lesz. Ha lehullott
          lepled a part porában s cuppan alattad a kék
          aranyos tó, angyalt pingálok, mint a régi Giotto,
tested mását a lelkem sugarában.
Kampós bottal, egyszerű pásztor, mászom a csúcsot
          s napkihúnyáskor - távoli hívásodra feleletül -
          megnyúlt árnyam a völgybe vetül.
Gondtalan évek. Mintha hajamba tűznél valami
          súlyos fényszóró virágot, úgy érzem az égen a holdvilágot.
Pislogó piros rőzsetűznél, végtelen erdőn, halk
          dalok közt, lassan lépkedő angyalok közt
          simulok hozzád a lágy mohára...

Zsongó gallyak közt, angyalok közt
készülünk a kedves halálra.

Dsida Jenő - Gyöngyvirág

Dsida Jenő
Gyöngyvirág...

Örömkönnyek - emlékbe vésünk! -
amelyek megáldották,
a mi születésünk;

patakzó, éji könnyek
mik betegágyunk párnájára
fájón ömöltek;

patak szent, mély forrásból,
mely áradt, zuhogott
néha búcsuzáskor;

lélek termékeny földje,
anyai szeretet
villogó gyöngye;

ma egy csokorban mosolyog:
kis, fehér-gyöngyű gyöngyvirág lett
fehér-virágu gyöngyvirág lett,
mit könnyezőn megcsókolok.

https://www.youtube.com/watch?v=A0M-DArxYKM

Dsida Jenő - Tavasz kezdetén

Dsida Jenő

 Tavasz kezdetén

Néma várás ül ma a nagy világon.
Csókos szellő rengeti vágyam árját,
És kínzott szívek panaszos beszéde
Tör ki belőlem.

Vérszopó, vad zsarnok a tél. Nem enged
Szóhoz jutni. Ámde uralma tűnik
S a tavasz kegyes keze nyújt nekem most
Írt sebeimre.

Merre jártatok, kicsi, zöld gyümölcsök,
Illatos bimbók, fakadó rügyek, mind?
Mért nem jöttetek hamarább? Mi vártunk
Egyre tirátok.

Dsida Jenő - Alázatos, könyörgő zsoltár

Dsida Jenő

Alázatos, könyörgő zsoltár

Jóságos Isten, áldottszivü kertész,
ki minden reggel átsétálsz a kerten,
akit csodálunk gyökereket verten
figyelj: egy dudva zsoltárt énekel!

Jóságos Isten, áldottszivü kertész –
Szirmaim nem szép, pompás csillagok;
csak egy tövises, csúf növény vagyok,
lekonyult, béna, haszontalan.

Dudvának hinak. Mindenek gyülölnek:
megtüz a nap és kinoz a hideg,
mert nincs gyümölcsöm soha senkinek,
s én – mégis élni, élni akarok!

Mert, látod, mégis szép a madárének
és mégis szép a tavasz, illat, fü, rög,
s a kis méhecske énnekem is zümmög
és élni, élni, élni akarok!

Jóságos Isten, áldottszivü kertész!
Nekem nem árthat, aki örömest öl,
Csak Te ne bánts, ne tépj ki gyökerestől:
a kis dudvának legyen irgalom!

A fájón-édes élet napjai
legyenek mind-mind kiüritett kelyhek,
s Te légy, akinek zsoltárt énekeljek,
míg lassudan a kerten áthaladsz!

S a kis, szomorú, mihaszna dudvára
– kérlek Istenem: – olykor rátekintsél,
s az több lesz neki minden drága kincsnél
Ne tépj ki Uram! Élni akarok!

https://www.youtube.com/watch?v=ftjXHbwsXz0

Dsida Jenő - December; - Hull a hó

Dsida Jenő

December

Az emlékek dicsérete

Fenyőszag szállott. És esett a hó, lágy
.............................................

De mondom, menni kellett, menni föl,
a hegyre és sietni. Néha félve
néztem a gond havas felhőiből:

Ő állt. Arcára folyt az alkony vére.
Integetett utánam messziről
s a nagy hidegtől könny esett kezére.

*

Hull a hó

 https://www.youtube.com/watch?v=hznlO5N1wpk

Ölelj át szelíd fehér Tél apó,
menjünk sétálni esti kis uccába,
hol hiú fénnyel nem zavar a lámpa,
Te fehér, öreg, édes Tél apó!

Lépteink neszét elnyeli a hó,
s míg ajkaidra mesét csal a bánat,
bundába rejtem csukott szempillámat
és fejünket is belepi a hó.

Megyünk, ballagunk. - Nézd csak, Tél apó:
Utolsó kis ház, itt a város vége...
Ennél a háznál kezdődik a béke.
Menjünk csak tovább, menjünk, Tél apó!

Végtelen éj van, halkan hull a hó,
már csak köd vagyok, kis, parányi pára
és csöndes meséd végső mondatára
áment sóhajtasz, drága Tél apó.

Dsida Jenő - Tóparti könyörgés

Dsida Jenő

Tóparti könyörgés

Ez pusztulás. Beteg világ.
Beteg világban béna ember. Zilált ligetek zörrenése. Utolsó fény. Sötét november.

Ó jöjj velem, ne hagyj magamra
e rémület vigyorba züllött időszakán! Hallom zörögni a korhadozó, görbe küllőt,

mely a futó föld kerekét
tétován fogta eddig össze s már szétomol, hogy utasát árkok szennyében megfürössze.

Ez nem negédes jajgatás,
finomkodó poéta-lárma, de fejem fölött penge leng s fejem alatt kigyúlt a párna.

Kuszált körívet, parabólát
cirkalmoztam és léniáztam. Nem tudom hol, a számítást összezavartam, elhibáztam

s most már nincs többé elme, hogy
a rend bogával összekösse e rámbízott, romolt világot, mely belefut az üstökösbe.

Tört homlokomon távoli
lángok visszfénye váltakozva lobban s kialszik. Irgalomtelt angyalra várok, hátha hozna

valami enyhe-lanyha mérget,
amelytől csapzott-fürtü, csúnya fejem elalvó lassusággal válladra esne s ott kihúnyna.

Vagy - fuss velem, hiszen szeretsz.
Tán gyógyulás ősparkja vár itt: szívedre bízom magamat, légy most okos és tégy akármit.

Nő vagy és voltál kisgyerek
s felsírtál bizonyára éjjel, melletted látva bábudat lyukas, tört porcellán-fejével.

Mit tettél akkor? Ó, ha most
eszedbe jut, próbáld meg újra! Mívelj csodát, tíz gyönge ujjad legyen gyógyító Isten ujja,

végy valahol varázsragasztót,
lássam magamat újra épen, e sok riadt, repedt szilánkot egy darabban és emberképpen! -

Ez itt a park s ez itt a tó.
Már nem sírok és nem menekszem, történjen bármi mindenekkel, fáradt vagyok, a padra fekszem, -

nézd: a megtestesült betegség,
gigász beteg a törpe padkán; milliárd ember várja benne, hogy könnyes kínja elapad tán

S te csak magad vagy, édesem.
Van-e szerszámod; mely kivágná e duzzadó daganatot? Tedd a világot orvossággá

és add be az emberfiának! -
meleg felhőkből adj kabátot a széthulló, szegény betegre, ki betegen is csak barátod

teremts neki tavaszt, ha tudsz,
ezer vigyázó virágméccsel s készíts teát a parki tóból, ha fuldokolva felköhécsel,

bodzateát a parki tóból,
csészéje, kristállyá meredve, maga legyen a tó kerek kavicsos-öblű, tiszta medre,

és facsarj hűs citromlevet,
savanyú fényt a sárga napból, mely óriás csészénk fölött ring-leng és bágyadtan barangol,

s a mesebeli hószín hattyút,
mely most suhogva vízbe ugrott, süllyeszd el benne olvadón, mint fehér, édes kockacukrot... –

Dsida Jenő - Súgás az ősznek

Dsida Jenő

Súgás az ősznek

 https://www.youtube.com/watch?v=d_CQ9-rYwc8

Ősz, te sokat tudsz:
mert sétálsz furcsán és hallgatagon,
s hervasztó, irgalmatlan
szomorú szemeiddel
befigyelsz minden ablakon.

Ősz, te sokat tudsz,
s tudásod soha el-nem-vehető,
mert a halottak nagy-erősek
és tanítód a temető.

Ősz, te sokat tudsz
és ajtómat ha titkon benyitod,
mellém lopózva böngészed ki,
miket szitálón, csöndesen
a papírra írok.

Ősz, te sokat tudsz,
de most nyílik a szám
s oly valamit súgok,
mit te se tudsz talán:

Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan
köd-váraktól köd-várakig,
van egy búsongó kis fiú,
van egy sóvárgó kis fiú, -
- ki ibolyákat álmodik.

Dsida Jenő - Nap esttel végződik

Dsida Jenő
Nap esttel végződik 

Minden nap esttel végződik.
Minden zaj csenddel végződik.
Minden valami semmivel végződik
és holt betű lesz minden fájdalom.

Csukják itt is, ott is az ablakot,
értelmetlen sötét zsalu-szemek
ölelik magukba arcomat.
Minden nap estével végződik.

Kaput keresek, hol nem áll angyal,
egy szemet, mely nyitva maradt
s azt mondja nekem: értelek.
De minden zaj csenddel végződik.

Ilyenkor a templomokat is bezárják,
az Isten magára csavarja
gomolygó, vastag, sokredős ruháját -
minden valami semmivel végződik.

Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie,
a koldusok bokrok alá húzzák magukat,
a tücsök ciripel. Este lett.
S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.

Dsida Jenő - Én hívlak élni

Dsida Jenő

Én hívlak élni 

https://www.youtube.com/watch?v=jVfnhRhuyZE

Hallgasd meg, mit suttog az élet,
élni hív újra meg újra téged.
Ne nézz vissza a sáros útra,
legyen előtted minden tiszta.
Emeld fel fejed, lásd meg a szépet
szemed kékjében égjen a fényed..
Lásd meg végre, hogy szeretnek
még akkor is, ha nevetnek,
hisz mosolyt te csalsz arcukra,
ismerj bennük magadra!
Soha ne bánd, ha fáj,
hisz erőre így találsz.
S mi most bánatot okoz
később nem lesz rá gondod.
Hidd el jól tudom, hogy fáj,
de hinnünk mindig muszáj.
Fogd a kezem, ha úgy érzed,
hogy szívedből kihull az élet.
Ne keresd már, hogy hol tévedtél,
ne sírj azon, mit meg nem tettél.
Gyere velem, én hívlak élni
vérző szívvel is remélni..

Dsida Jenő - Június

Dsida Jenő

Június

Az érés dícsérete

Helyét gyümölcsnek adja a szirom.
A déli égen elterül a hőség.
A termő kor jön: érés, felelősség
és nem lehetek virág egy siron.

Csók-szirmom nem lesz, hogy csokorba kössék
a lányuk. Vinnem kell, amíg birom
a terheket és ha nevem leirom:
komoly szó kell elé, nem cifra bőség.

Csak néha jön, hogy szívem elbecéz
egy-egy derengő, árva, gyermeteg
emléket (mely úgy csillog, mint a réz

egy ó-kapun). Gyors nyári fergeteg
jön messziről. Szemem távolba néz
s tavaszt sirat s egy régi gyermeket.

Dsida Jenő - Óda az édesanyámhoz

Dsida Jenő

Óda az édesanyámhoz

Dicsértessél ma te is itt a földön,
mert esküszöm, hogy nagyon nagy a Lelked
s a földi szivek földig borulását
Te mindenkinél inkább megérdemled.

Nézem, látom a teltzsákú sok évet
és érzem: nekem már semmit se hagy,
de büszke leszek mindéltemig arra,
hogy Te vagy nekem az, aki Te vagy.

Te vagy az, aki mindenkinek ad,
a szenvedőknek virrasztást, vizet,
Te vagy, akinek mindenki adósa,
s akinek jóval senki sem fizet.

…Hadd legyek én hát az igazi zengő,
kis, régi gyermek rombadőlt tanyán
és harsogjam el hozsannás hitemmel
Dicsértessél, dicsértessél, Anyám!

Dsida Jenő - Az én kérésem

Dsida Jenő

Az én kérésem
https://www.youtube.com/watch?v=E9Fe73kSX_c

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,
Immár tudom, hogy nem maradnak itt,
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, -
Az élet erre lassan megtanít.

Mert mi az élet? Percek rohanása;
Fagyos viharként száguld mindenik,
Mögöttük sír a kertek pusztulása,
S a rózsabokrot földig letörik.

Illatos szirmok, zöldelő levélkék!...
A vihar szárnyán mindez elrepül,
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég:
Ott áll a kert siváran, egyedül.

Én sem számítok semmi kegyelemre,
Én felettem is végigzúg a szél,
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél.

Én készen állok minden fájdalomra,
Nem hall ajkamról senki sem panaszt,
De most szívemnek még egy vágya volna.
S ha jó az Isten, meghallgatja azt:

Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át,
Ne várjon rájok elfásulva lelkem,
Ne törjenek le minden rózsafát;

Tépjék szirmait egyenként le, lassan;
Mind külön fájjon, sajogjon nekem,
És mindegyiket nagyon megsirassam
És minden könnyem egy-egy dal legyen

Dsida Jenő - Vers egy ághoz

Dsida Jenő

Vers egy ághoz

Tavasz borít virágba? Rág a fagy?
Fakóra perzsel július heve,
vagy benned zsong az ősz gyümölcsleve?
Te élsz s az élő fának ága vagy.

Madár ha száll rád, - bármi a neve
és földre hajtó súlya bármi nagy, -
meg nem zavar, nyugodtan várni hagy:
ugyis elröppen, tudod eleve.

Te légy derüs példám, ha vakmerő
varjú telepszik rám és egyre fent ül,
míg szörnyü súlya földre teperő:

tudjam, hogy mégis elszáll s terhe mentül
alább nyomott, annál több az erő,
mellyel alázott ágam visszalendül.

Dsida Jenő - Tél közepén

Dsida Jenő

Tél közepén

Csörren a cserfák csupasz ága,

Kegyetlen a hideg!

Csikorgó tél van, s zordon éjjel,

S a világ didereg;

Gyémántmezőket lát az ember,

Amerre elhalad;

A hókristályok ezre csillog,

Ropog a láb alatt.

Mint oszlop, mely a természetnek

Ékíti templomát,

Halvány, fehér füst száll magasra

A messzeségen át;

Felette néma fenségében

Az ég hatalmas boltja,

S a tájra titkos szürke fényét

A hold világa ontja.

Ó, fantasztikus, égi festmény! -

Az apró csillagok

Pislogó szeme - mint megannyi

Kis gyertyaláng - lobog,

Oltára fent a havas orma

A büszke szentegyháznak,

És zúgó dalt a rengetegben

Viharok orgonáznak.

A szünetek közt néma csend lesz,

Nem rezzen semmi hang,

Egy szárnycsapás sincs fent a légben,

Egy lépés sincs alant...

De mégis!... Vagy csak látomás tán?...

A sápadt holdvilágnál

Prédáját lesve jő egy ordas

és meglapulva járkál.

Dsida Jenő - Karácsonykor; - Itt van a szép karácsony

Dsida Jenő

Karácsonykor

Találjátok ki : mire gondolok?
Arra, hogy odakünn hófehér a táj
és közelg a szép mesés karácsony,
- s valami fáj.
Sok-sok testvérre gondolok,
kik görnyednek az átoksúly alatt
és velem együtt nézik a karácsonyt
és a havat.
Az élet sürgős utain
be mennyi minden tarkaság elér
és milyen ritkán jön egy igazi ünnep,
ami fehér!
Azután arra gondolok,
hogy hoz-e most a kis Jézus fenyőt?
És jaj, de máskép irnám ezt a verset
- tiz év előtt… *
Itt van a szép karácsony

Itt van a szép, víg karácsony,
Élünk dión, friss kalácson:
mennyi fínom csemege!
Kicsi szíved remeg-e?

Karácsonyfa minden ága
csillog-villog: csupa drága,
szép mennyei üzenet:
Kis Jézuska született.

Jó gyermekek mind örülnek,
kályha mellett körben ülnek,
aranymese, áhitat
minden szívet átitat.

Pásztorjátszók be-bejönnek
és kántálva ráköszönnek
a családra. Fura nép,
de énekük csudaszép.

Tiszta öröm tüze átég
a szemeken, a harangjáték
szól, éjféli üzenet:
Kis Jézuska született!

Dsida Jenő - A sötétség verse

Dsida Jenő

A sötétség verse

Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevű éjszaka
már hatkor a kertekre csordul:
reves fák nyirka folydogál,
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.
…Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrű lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Így szívódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesítsd valamely isten
sötét keserű italát.

*

„Ez pusztulás. Beteg világ.

Beteg világban béna ember. Zilált ligetek zörrenése.

Utolsó fény. Sötét november. Ó, jöjj velem, ne hagyj magamra.”

Dsida Jenő - Október végén

Dsida Jenő

Október végén

Már mindig-mindig nagyobb úr az esti
felpirosító, megdidergető láz,
mely tűzrózsáit homlokomra festi.
Már mindig jobban közeleg a tél
s a ködköpenyű, széltarolta tájon
fakó paripán menekül az álom –
Lehullt a dér,
minden fehér
s csókos ereje messze jár a napnak, –
s szinte örvendek, hogy a rózsák,
a piros rózsák, íme, megmaradtak.
Mert oly szépek a rózsák,
a pirosak, a tüzesek,
mit rámcsókol a láz –
s ezek az ősszel jöttek,
s az őszben megmaradtak
és hirdetik, hogy szép a búcsuzás…
Mindegyik rózsa egy-egy emlék:
szirom, vers, séta, álom,
öröm, kacagás tűz-jele,
mely kőként áll és pörösen lobog
keresztül száz halálon…
Csak néha jön egy álmos alkony,
egy visszasíró, buta alkony
s akkor zokogva jajdulok fel:
Én jó Istenem, miért fájnak úgy
az októberi rózsák?

Dsida Jenő - Az utolsó nyári vihar

Dsida Jenő

Az utolsó nyári vihar

Kunyhóm reng rozogán, cölöpje reccsen,
nádszögét a szelek zihálva tépik.
(Sápadt képed előtt csapong a mécses,
föl-fölrezdül ijedten s újra elhal...)
Zordon, régi mesék vad sziklaszája
tátong, s elszabadult az Óriásrém:
szárnyas ménparipán zúdulva száguld,
dús, bozontos öreg tölgyekre villám-
lasszót bőszduhajul, cikázva cserdít,
csattan s zengve süvít, hogy visszarántja.
Elmegy. Újra jön. Őspaták hatalmas
érce dörgeti vén hidak kikorhadt
fáját, fent a nagy űr visszhangja gördül.
Aztán már csak az ég csillagszemetje
csordul csöndesen, áradó sirással
tört fenyők tetemére - és vityillóm
mélyén, képed előtt, csak én idézek
elhalt illatot és szelíd zenéket...