Fekete István - Kecskefejő

Fekete István

Kecskefejő

 https://www.youtube.com/watch?v=PphVLYuFWeg

Vacsora-csillag az égen,

tűz lobban az erdőszélen,

körülötte pásztorok.

A jószág is lepihent már,

elhallgatott minden madár,

csend van, csak a tűz ropog.

Ám az estben madár lebben,

s az árnyéknál csendesebben

a cserény felett lebeg,

s szól a pásztor, a legvénebb:

Na most aztán figyeljetek,

a kecskét hogy feji meg.

Babona ez, mondja másik,

mellé hatalmasat ásít,

vadászik ez a madár.

Lám, a dúcon szépen megül,

S azért van a jószág körül,

mert csak itt jár a bogár.

Hallod... most meg kerreg, perreg,

közben elmond egy-két verset.

Szerelmes, elhiheted...

Nekünk csúnya, de szép neki

hogy a párját hitegeti,

és más nem is érti meg.

Tojását a földre rakja,

fészek nélkül takargatja,

mert ruhája oly remek,

szürkén barnás, mint az avar,

láthatatlan, mindent takar,

ha rálépsz, se látod meg.

És ahogy a tüzek múlnak,

mint az őszben, hogy lehullnak

éjjelszálló bogarak,

ez a szép madár is elszáll.

Valahol az Adriánál

éri már a virradat.

Fekete István - Bagoly

Fekete István

Bagoly

Buksifejû nagy nemzetség,

nincs rajtuk semmi ékesség.

Ám lényük titokzatos,

halál jöttét bizton tudják,

s az ablakon bekiáltják...

Gondolta rég' sok okos.

Szemük nagy, mint titkos lámpa,

mert a sötétben is látva

keresik az egeret;

faodút és tornyot lakják,

elsõ falatuk ott kapják

csupasz bagoly-gyerekek.

Nyárvégén már jól repülnek,

kútágason meg-megülnek,

szalmakazlat is lesik:

ha a földön pocok moccan,

vagy padláson dió koccan,

könnyű zsákmány ott esik.

Hangjuk nem szép... ne tagadjuk,

néha a fülünk bedugjuk,

olyan hátborzongató,

ámbár nem tudunk ítélni,

bagolyul velük beszélni,

hogy mi a szép és mi a jó.

Barátunk ők, mindahányan,

vadászgatva a határban

kígyót, békát, verebet,

éji lepkét, ganajtúrót,

fapusztító kéregfúrót,

s minden káros egyebet.

Eleget irtották őket,

okos, hasznos jótevőket,

míg kiderült az igaz,

hogy mind az ember barátja,

s aki bántja: az a gaz!

https://www.youtube.com/watch?v=7B3diivtrpI

Fekete István - Bíbic

Fekete István

Bíbic

Még nincs tavasz, de már nincs tél,

a rét felett suhogó szél

sír a hideg ég alatt,

a nádas zúg, az erdő búg,

és a ködben, ahol nincs út,

ott repül a kis csapat.

De délben, ha felsüt a nap,

vándorlásnak vége szakad,

hív a nádas, hív a rét,

hív a táj, a zsombék, árok,

és szállnak a bíbicpárok

a nagy réten szerteszét.

Fészkeiket jól eldugják,

hogy hova, azt ők tudják,

sírva csalnak máshova,

mert jajongva elvezetnek,

hol híre sincs a fészeknek,

hova nem rakják soha.

És jön a nyár,  csupa nagy gond:

ember, kutya, kongó kolomp:

bíbic-anya csak lapul,

míg békés szelek nem fújnak

s a kis bíbicek kibújnak

aggódó anyjuk alól.

Ekkor már gyorsan fejlődnek,

hála szöcskének, tücsöknek,

minden káros bogárnak.

Míg a szárnyak jól kinőnek,

múltával a jó időnek,

s vége szakad a nyárnak.

Aztán már csapatban járnak,

és csak intő jelre várnak,

mert kevés az élelem.

Az ősz hideg, és utána

jön a hó, hidegen szállva

jön a tél: a félelem.

Már nincs ősz, de jön a tél,

a rét felett suhogó szél

sír a hideg ég alatt.

A nádas zúg, az erdő búg,

és fent, ahol nincs már út,

délre száll a kis csapat.

https://www.youtube.com/watch?v=b2CVvMx6QfY

Fekete István - A tavasz ...

Fekete István

 

“Nem szerettem a tavaszt, és nem is szeretem. Olyan, mint a hisztériás fiatal anya, aki felelősség nélkül szüli meg utódait a földben, a föld alatt, a fákon, a levegőben, a fészkekben, vackokban, mégpedig mindig sietve, hogy aztán az egész virágzó, rügyező, fészkelő mászkáló, úszkáló, daloló, fütyülő, pelenka nélküli menazsériát egyetlen, túl meleg vagy túl hűvös napon átrázza a dajkáló, megtartó, szoptató, etető, őrködő szent Anya, a Nyár kötényébe. Mintha azt mondaná: “Unom az egészet, csinálj velük, amit akarsz…” - ezzel aztán el is tűnik, bár egyesek szerint dalolva, táncolva és állandóan szeretkezve körülkeringőzi a világot, fürödve az örök nászban, virágban, énekben, dalban, meg nem unva soha, mert a szerelmet összetéveszti a szeretettel, és a fájdalomtól sós és keserű pusztulást a magvetéssel.”

https://www.youtube.com/watch?v=gWvgtV6GqAY

Fekete István - Gyeplő nélkül

Fekete István

 Gyeplő nélkül 

A föld szeretetét nem lehet megtanulni.

Csak az tudja becsülni és értékelni igazán, aki beleszületett ebbe a környezetbe,

aki már gyerekkorában felismeri és meglátja benne a szépséget,

a föld adta lehetőséget és értéket.

Egy-egy frissítő nyári zápor után, ahogy a napsugár ismét előbukkan,

és lágyan végigsimít a vetéseken, a föld párába burkolózik,

olyan, mint egy sokat ígérő, mélyről jövő sóhajtás,

pihenni látszik, pedig az új élet gyökerezik benne.

A réten lekaszált zöld fű illatát, felkapja és magával hordozza a gyenge nyári szellő,

az elmúlás kopársága trónol körülötte, de ez csak múló állapot,

hiszen minden egyes fűszál a megújulás erejét hordozza magában.

Elkápráztat és megbabonáz a természet eme varázslata,

és azon vesszük észre, hogy mi is, lassan a föld igazi gyermekeivé válunk.

Aki egyszer kezébe veszi a gyeplőt és beáll a természet örökös körforgásába,

nap mint nap , évszakról évszakra, becsülettel és hűséggel végzi nehéz feladatot,

végül megkapja méltó jussát, mert, akik munkát vetnek, majd munkát aratnak.

Közben a föld – a hűséges öreg föld – elvégzi a többit.

Nem tanítják ezt semmiféle iskolába, apáról fiúra száll az örökség,

és az élet az igazi tanítómester.

Fekete István - Betlehem (részlet)

Fekete István

Betlehem

(részlet)

A konyhában ültünk a földön, és a tűzhely meleg fénye kiugrott néha, meg-megsimogatván arcunkat. Hallgattunk, de magunkban megvallottuk, hogy a mű tökéletes, és nem is vettük le a szemünk róla. Tornya volt, ajtaja volt, ablakai voltak, ahol be lehetett tekinteni (egy krajcárért!), és ha bent meggyújtottuk a kis gyertyát, kivilágosodott az egész épület valami boldog, meleg világossággal, mint a szívünk abban az időben.
    Egyszóval: betlehem volt.
    A Szent Család kicsit oldalt állt, előtérben a jászollal s a jászolban Jézuskával, aki mosolygott, és kövér kis kezét ökölbe szorította, ámbár, mi akkor még nem gondoltunk arra, hogy ha ez a kéz egyszer kinyílik, mekkora ragyogás árad belőle a világra.
    Ennél sokkal nagyobb gondjaink voltak. Elsősorban az, hogy Jézuska mezítelen maradjon-e, vagy takarjuk be.
    – Megfázik! – mondta Bence Gábris, aki érzékeny lelkű fiú volt.
    – Buta vagy – szólt Andók Pista –, aki Isten, az nem fázik.
    – A Biblia azt mondja – szólalt meg végül Peszka Péter, aki papnak készült –, hogy “édesanyja pólyába takarta és jászolba fektette…”
    Ez döntött.
    A pólya természetesen nem lehetett akármilyen anyagból, ezért selyemből lett, a selyem pedig anyám télikabátja béléséből lett.

…

    És éjféli misén otthon voltunk.
    És azóta is, ha nagy baj van, és kiesik kezemből a betlehem, azt az imát mondom, és azt a harangszót hallom még ma is.

https://www.youtube.com/watch?v=SC28tW2Y_DM

Fekete István - Végtelen; - Ősz

Fekete István

Végtelen

Hűvös, színtelen pára:

a föld s a fák lélegzete,

felhők fia, ősz uszálya,

halott hajnalok holt keze.

Majdnem nincs. Semmi... mégis

mindenütt ott van, fenn és lenn,

szájban és szívben, szóban és hitben,

és ha van: nincs, s ha nincs: Minden.

*

Ősz

Ma este először szólalt meg lassan,

a pókhálós elmúlás igrice

halkan, a tücsök danája sír-rí.

Kri...kri...

Bánatos reggelek, nótás, bús esték,

idei must a malomkő padon.

Pásztortűz mellett furulya sír-rí;

Kri... kri...

Felkel a hold is, és a szőlőlevél

ezüstben fürdik. Öreg diófa

suttogva mesél, zizegve sír-rí;

Kri...kri...

Lehull egy levél, sötétbe vész el,

kíséri szemünk, szívünkbe fészkel

az elmúlás, a kis citerás meg sír-rí;

Kri... kri...

Fekete István - Nádas

Fekete István

Nádas

https://www.youtube.com/watch?v=YToJ2jPBgG4

Aludtál-e már nádtetõ alatt,

láttad-e ott, hogy kel fel a nap?

Hallgattad-e a szélben hogy susog a nád,

ha megérinti a virradat?

Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit.

Se nádirigót, se kócsagot,

se a vadrécék kéktükrû szárnyát,

se vizekben rengõ csillagot?

Raktál-e tüzet tavalyi nádból?

Füstje simogatta arcodat,

ha felkel a hold, és a lidércfény

táncol a tündöklõ ég alatt?

Láttál-e ezer szárcsafiókát,

úszó fészket a nagy vizeken?

S hallgattad-e ködös hajnalokon,

a vándormadár hogy mit üzen?

És nádi széna volt-e párnád,

millió béka a muzsikád,

imbolygó bagoly régi barátod,

nyársonsült keszeg a vacsorád?

Fürödtél-e már csendben és fényben,

este, ha lobban a néma tûz,

s a nádason átrepül az álom,

és rádsóhajt lágyan a puha fûz?

Álmod ha õrzi millió nádszál,

és tartja feletted az eget,

neked adja a csillagos békét,

és megsimogatja szívedet.

Fekete István - Rózsakunyhó

Fekete István

Rózsakunyhó

(részlet)

 

„Ilyenkor már lassan elcsendesednek az erdők. Üresek a fészkek, lehulltak a virágok, és az erdei tisztások fűerdejét is tarlóra vágta a szisszenő kasza. Hallgatóznak ilyenkor és susognak az erdők; ha vihar van, érett hangon szólnak, és a reggel párájában megfakul a nyár ezerszínű rokolyája. És a madarak is másként szólnak. A sárgarigó fuvolája most már az érett barackot dicséri, a cinkék cserregése a hernyóknak szól, a varjak némán lesik a szöcskét a boglyák puha tetejéről, de a szerelemről és a fészekről már nem dalol egyik sem. A letakarított búzamezőkön pedig elgondolkozva dől a kereszteknek az öregedő nyár. Az érkező augusztus tikkadtságában útrakészülés van, és mégis akad az erdő lakói közül, amelyeknek (az őzeknek) most kezdődik a nász.“

Fekete István - Kopár és erdő

Fekete István

Kopár és erdő

https://www.youtube.com/watch?v=bKREMpqzzdw

I.

Pusztai tájon szomjas a föld,

égő homok közt cserepes út,

tengődő fű és halott bokor,

szomjas vándor, kiapadt kút,

nincsen itt élet, veszett az út.

Halott ország ez éjjel-nappal,

erdőtlen, tikkadt, kopár határ.

Tavasza meddő, ősze sivár,

fulladt csendjében hallgat a nyár,

halott ég alatt halott határ.

II.

Párás domboldal, távoli vágy,

csobogó patak, andalgó út,

virág, szerelem, dal, szabadság,

hegyen és völgyön zöld erdő zúg,

hegyen és völgyön zöld erdő búg.

Titkos, mély völgyén dús forrás buggyan,

tavasza illat és ősze mámor,

telében munka, öröm és álom,

nyarában szabad ember a vándor,

erdő az otthon, erdő a sátor

Fekete István - Az erdő fohásza

Fekete István
Az erdő fohásza  
https://www.youtube.com/watch?v=4K_6IK4emAY

Vándor, ki elhaladsz mellettem
hallgasd a kérésem.
Én vagyok tűzhelyed melege
Hideg téli éjszakákon,
Én vagyok tornácod barátságos fedele,
melynek árnyékába menekülsz a tűző nap
elől, és gyümölcsöm oltja szomjadat.
Én vagyok a gerenda, mely házadat tartja
Én vagyok asztalod lapja,
Én vagyok az ágy, amelyben fekszel,
A deszka, amelyből csónakodat építed.
Én vagyok a házad ajtaja, bölcsőd fája,
koporsód fedele.
Vándor, ki elhaladsz mellettem,
ne emelj rám kezet!
Ne bánts!

Fekete István - Kökény

Fekete István

Kökény

https://www.youtube.com/watch?v=763FNUdg7Cw

Árokparton, poros útszélen,

zölden a nyárban és kéken a télben,

lapulva nézi a világot,

őrzi a fészket és önmagát,

ingyen egy levelet oda nem ád,

sem vesszőt, sem virágot.

Szúr, amíg él, nem dísznövény.

Gébicsek laknak bokra ölén.

Ágán a gébics leskel, vigyáz,

hajnalban már kiül az ágra,

lecsap minden árva bogárra,

s a tücsök tovább nem citeráz.

Ilyen az élet, bólint a kökény,

néha édes, de néha kemény,

ámbár tücsök is van elég.

tavasszal nekem is volt virágom,

most bogyókkal teli minden ágam,

s majd meghalok a hóban.

Többet nem szólt, mert vándor jön arra,

fáradtan zökken le a partra,

nyomában a déli álom.

Alszik az ember, alszik a kökény,

a fiókák a fészek ölén,

s a gébics őrködik az ágon.

Fekete István - Az erdő ébredése

Fekete István

Az erdő ébredése

(részlet)

 

Amikor még Február fagyos csizmái kopognak a hegyeken, s az öregedő tél önmagáról dúdol jeges nótákat a fenyőknek, lent a völgyekben megpuhul a szélhordta avar, és a mezőkön bogarászó varjak felnéznek a felhőkre, hogy valahonnan délről nem hoztak-e valami üzenetet.

Mert ilyenkor már van valami a levegőben, amitől elcsendesedik a fák orgonája, figyelve kihúzzák magukat az öreg bükkök, és a som rügyeit úgy csiklandozza valami belülről, hogy már alig férnek a bőrükbe.
Esténként puha köd leng a patakok ágya felett, különös vajúdó párát lehel föld, amelytől megreszketnek az alvó lepkék bábbölcsőjükben, és álmosan fintorog a mókus meleg téli fészkében.

S ha felsüt a nap, nyújtózkodik az erdő. A fák korhadt ágakat dobnak le magukról, az utak kezdenek felszáradni, a szél a téli sziszegés helyett lágyabb suhogással fésüli az erdőt, s egy reggelen a bokrok alatt kinyitja ezer, fehér csillagszemét a hóvirág.

Hideg van még ilyenkor, s a hidegnek nincs más színe, csak a fehér. Utána jön a sárga, a kék, a lila, a rózsaszín és legvégül a nyár ragyogásában a pipacs égőpiros lángolása. De ez messze van még. Az erdő, a nap most még nem tud kis cselédeinek sem színt ,sem illatot adni.

De nem is kell. A természet éledése lassú és lágy, mint a simogató anyai kéz. Nem melegedik fel egyszerre, mert ez elpusztítana mindent, hiszen a fák magukban hordják még a téli dermedést, az állatok magukon a téli bundát, és tehetnek molyzsákba, mint az emberek.

Rendre, rendre: sorjában.
A fehér szín után jön a sárga, a hóvirág után a déli domboldalakon, mintha maga a kén virágzott volna ki, szinte nevetnek a sombokrok sárga csokrai, alattuk pedig a tavaszi kankalin majdnem ugyanolyan színű kis virágai.
És ha felsüt a nap, az öregerdő mélyén, mintha a tavasz orgonája szólalna meg, búgni kezd az első vándor, távoli tájak fészekrakó üzenetét hirdetve: búgni kezd a vadgalamb.

…

Fekete István - Köd

Fekete István

Köd

A nap még csak bujkáló tallér

gõzölgõ, puha felhõk fölött.

A nyárfák dermedten állnak,

Az úton emberek járnak,

messze, valahol a köd mögött.

Reggeli rekedt károgással

a mezõkre szállnak a varjak.

A télvégi szennyben ha vájnak,

Árnyán az ébredő tájnak,

pihenni már senkit sem hagynak.

A bokrok között ezer veréb

saját nagyságát csiripeli.

De ha a karvaly odavág,

cseppen a vér, rezzen az ág,

s az egyet a sok hõs - csak figyeli.

Vadlibák szállnak a köd fölött,

de õk már a holnapnak szólnak.

Ki elmaradt hát - elmaradt,

Róka torkán vagy föld alatt,

most kár lenne beszélni róla.

De akik már voltak, vannak is,

a föld és bús emlékek alatt,

a jövõben visszatérnek,

mélyéről időnek, térnek,

és a végtelenrõl vallanak.

A nap még csak bujkáló tallér,

de van és lesz a felhõk fölött,

a nyárfák rügyekben állnak,

a ködben új napok várnak,

és új emberek a köd mögött.