Nagy Horváth Ilona
A jóknak csillagot
Vállamhoz gömbölyít az éji óra,
letűnt, fáradt napomba félelmed susog,
komoly kis homlokod mögött riad az új
nap:
dübörgő lépteikkel rajzaid tapossák
sietős sorsú embervázlatok,
hideg jövő kering a fák közt,
kabátunk rágják őrült, új fagyok,
hangunk már nem szalad az égbe,
magunkra hagytak mind az angyalok.
Idő kell még, de gombolyít az este,
utunk göröngyét lásd, hogy elsimul,
szavammal lombosítni fádat,
dalolni most hiába nincs nap,
amíg te vagy, itt mégsem alkonyul.
Odafent mégis él az Isten,
színesre festi, meglásd, majd telünk,
ha ránk omolni tűnne is az égbolt,
egy perc se volt, hogy nem számolt
velünk.
Kelepce mit sem ér, ha nincs vad,
erőd az ész s a szív legyen, te csak
légy jó.
A jóknak csillagot gurít az éjjel,
no nézd, a fénye hogy szalad most szét
a párna ráncain,
aludj csak, oly közel a vége,
csatánk majd végül halkan elsimul,
szép csendpuha hó hull,
kék béke ül a térre,
takar finom szövettel, mint a tüll,
a múltnak bokrain.
