2014. február 5., szerda

Maszong József - Régi illata



Maszong József

Régi illata,
Érezni az illatát
a réginek,
olyan, mint egy távoli
szép üzenet.
szél hátán jön
szívembe döf
múltból rám köszönt.
felém integet
csak...,
próbálom magam
ámítani vele
a percet s órát
áhítani
mit akkor éreztem
mikor szerelmed élveztem
mi az életemnek
egy villanása volt
édes...,csodás
holdfényes
légyott...,


Bodó Csiba Gizella - Imbolygok a létben



Bodó Csiba Gizella
Imbolygok a létben

Imbolygok a létben,
Mint a fa letört száraz ága,
Kénye kedvére himbálja a szél.
Imbolygok a létben,
Mint ki teliholdnál
Félálomban lépdel
Képzelt vár fokán
És semmit nem ér el.
Nem tudom mi felé haladok,
Vagy mikor zuhanok
Vagy mozdultam-e egyáltalán.
Imbolygok mint a szél-
Dédelgette bambusz csengő,
Bús búgó hangja vidámra vált
Ha átöleli a szellő.
Imbolygok mint a levegőn
Átlibbenő frissen mosott
Ruha illata,
Mint a busz zaja
Lecsurogva a dombon,
Mint a sziréna vijjogás
Jóval túl az utcafronton,
Mint a madár surranás,
A mókus ágról-ágra ugrálása
S a gondolat hirtelen tisztulása;
- Hiszen imbolyog minden!
Talán az egész világegyetem.
Talán a Föld most fordul
Másik oldalára,
Talán a közelgő ISON bolygó
Himbálja köröttem
Az elvesztett stabil pontot?
Hová dobjak horgonyt
Ha minden imbolyog?
Lehunyom szemem.
A ringó imbolygások,
víztükrén a körkörös hullámok
Lassan elsimulnak,
az esti csendben
Minden mozdulatlan!

Siktár János - Repülnek az évek



Siktár János

Repülnek az évek


Kerestelek, szívem újra rád talált,
beszívtam bársonyos bőröd illatát.
Megperzselt, elvakított a szerelem,
elsuttogtam százszor a Te nevedet,
álmomban is kívántalak kedvesem.


Szeretkeztünk, lelkünkbe a kéj osont,
mosolygott a holdsugár az égbolton.
Együtt voltunk oly' sok tüzes éjszakán,
eggyé váltunk, nem lehet ez múlt csupán,
ketten leszünk öregségünk hajnalán.


Elrepült már villámgyorsan negyven év,
vissza is tekernénk idő kerekét.
Nem válunk el soha mert mi szeretünk,
idős korra is fiatal a lelkünk,
hiszem én mi mindig boldogok leszünk.

Fazekas Valéria - Téli este



Fazekas Valéria

Téli este

Gyönyörű szép téli este
talpam alatt csikorog a hó,
leheletem könnyű páraként
úszik ki a számból.
Visszaverődő holdfényében
szikrázik a frissen hullt hó,
fehér pamacsokban ömlik alá
a kéklő magasból.
Káprázatos fehérségű,
puha könnyű takaró,
szikrázó csillagaival
hűs pihenésre csábító.
Szívesen szenderegnék én is
e hófehér vánkoson,
de fáznék…
jobb szeretnék szép
fehér virágokon.


.kaktusz -



 .kaktusz
Különleges kincs 

Tudod arra gondoltam,
hogy talán minden emberben van
egy különleges kincs elrejtve
valahol a mélyében,
ami nem veleszületett tehetség,
olyan, amit észrevéve időben
elő lehet csalogatni,
ez a kincs inkább,
mint a rozoga viskóban lévő gyémánt,
amelyik sokkal sokkal többet ér
az egész építménynél,
de amiről nem tud senki sem...
az a kincs, ha rátalálnak,
az eredményez valamiféle táncot,
olyat, aminek nincsen szabálya,
nincsen meghatározott stílusa,
tánc, de nem mindig tánc a formája:
ha annak a belső ragyogásnak
az eredménye festmény,
az nem sorolható sehova...
ha szabályozva van, tanítva,
ha valamilyen lépésrendhez,
alkalmazkodik divathoz,
művelője legyen a világ legjobbika,
akkor is,
az valami egészen más,
mert annak a belülről érkezőnek
a lépései taníthatatlanok:
a kincs a szeretet lehet,
aminek az a tánc eredménye,
a rózsabimbót a szeretet bontja ki,
bele is pusztulna, ha erővel alakítanák,
életre egyedül ő keltheti...
nélküle annak a táncnak,
amit nem tanítanak,
és tehetség sincsen hozzá olyan,
ami az emberrel vele született,
nyoma sincsen,
de, ami a művelőjének talán
földöntúli boldogságot ad:
az a festmény, az a dal, az a tánc,
ami talán nem más,
mint a megtalált kincsnek,
az életet adó lehelete a szeretetnek.

2014. január 10.

Gligorics Teréz - Ott ...



Gligorics Teréz
Ott…

Ott, ahol az ég és föld
forrón öleli át egymást
s a tegnap sietve eltalpal,
köt majd békét létem a holnappal.
Talán akkor a hajnal
nem szívemből hasad,
a reményről lehullik a lakat,
s a frissen hullott harmat
eloltja a tüzet,
melyet szerelmed gyújtott bennem
s én őrült kacagással zengem,
fényed éhhalált hal,
s ó, mily lángolással
várom azt a végső sóhajt,
mely egy marék földet dob
majd üszkös emlékedre.
Mély az emlék medre...

Gubcsi Lajos - Kebledben



Gubcsi Lajos

Kebledben


Furakodva hatol beléd feszültségem
Mélységed keresi megszakadó testem
Miért tekergek száműzött élet tengelyén
Ha benned minden rám vár régi helyén


Ki-kinyitogatod legőrzöttebb varázsod
Én egyre bentebb, rejtekeden vibrálok
Sejtelem körvonala keres helyet arcodon
Egyszer vége lesz mindenkinek, és ez fáj nagyon


Kacagj inkább, hisz a múlandó szomorú
Csak az ellenség kedvence a méla bú
Nem metszek harakirit jövőnk testébe
Ha egyszer szerettél, soha se lesz vége


Téríts meg magamhoz, s átadom jegyemet
Tiéd lesz hangom, hajlamom, s kapsz gyereket
Ha engem hallasz, légy hiszékeny szerető
Tárd szét világodat, fény kell, friss levegő


Tárd elém örök kebled

Gősi Vali - Ki váltja meg ...?



Gősi Vali

Ki váltja meg...?

Csak betűk, szavak…
Néhány gondolat…
Mégis, megannyi szín,
mosoly, néha harag,
a lélek dallama,
és tenger könny fakad
a betűk, szavak
titkos burkain…


És a könnyű, fehér papír
vigyázza időtlen’,
hallgatag’,
az ólomsúlyú
és a szárnyaló titkokat…
Tartja a lélek kőszirtjeit,
az ember önként vallott
bűnét, vágyát, könnyeit…


Különös titok…,talán csoda,
hogy az ember az a Földön,
egymaga,
aki olvas, ír, és hallik a szava…
Talán az Isten segít,
- ha hisszük tetteit… -
aki e rejtelemmel alkotta
teremtményeit…?


Vajon az ember - nélküle -
ennyi erőre képes-e?
S e különös, Isten - alkotta csoda,
- a teremtett ember maga -
ha képes mind megfejteni,
szavakba, dalba önteni
a lélek titkos pecsétjeit,
s megvallani örömeit és vétkeit...,
miért várja mégis az istenit:
hogy valahol, valaki majd
megváltja egyszer
a bűneit?


Talán az ember lelkében lakik
valahol Isten is…

Szeitz János - A lét csodája



Szeitz János
A  lét csodája

Életednek többször volt része a kétség
Mint az ifjúság bővérű öröme.
Mi formált hát ilyen kecsessé,
Látásod, mitől fakaszt másokban
Vágyakozásban dús örömet? Talán,
Mert nem tűröd a szánakozást?
Pedig mennyi döbbenet sújtotta már
Derűs reményeid: a sors szeszélyei,
Világra jöttöd baljós csillagzata,
Televény ősi átok? Nem,
Nem hiszek sem csodákban,
Sem átok babonákban!
Kiválasztott vagy: Ibsen Nórája,
Tolsztoj Annája, a lázadó
Ember-asszony, a Nő, a Szerető,
A teremtő hit anyaméh hűsége,
A természet makacs élni akarása.
Az élet, az emberi lét egyetlen
Hiteles csodája.

Berze Tünde - Csodát várok



Berze Tünde

Csodát várok

Lelkem marja ezernyi
szertefoszlott álmom szürke füstje,
s bár a felhők fölött ragyog a Nap,
engem elkap,
földbe döngöl minden nap
rozsdás vas-fogaival
az idő lánctalpasa.

 
Boldogság erdőket álmodik nyomorom
üres persellyel kezében,
áldásért könyörögve botladozik
ember gyártotta rögökbe,
s szerelme sem több,
mint véres lidérc
az őrült világ rideg fövenyén.


Nyikorog gerincem,
mint olajozatlan zár nyelve,
s meleg gőzöket lehelő tüdőm,
sárga nyavalya fojtogatja,
de lelkem még él,
szelíden reméli a bujkáló napfényt,
tiszta kendőbe bugyolálva egy érzést.


Lelkes Miklós - Idősíkok



Lelkes Miklós

Idősíkok


Tény: kifosztottak minden oldalon.
Idősíkom lassanként elhagyom.
Lökdös a szél ingó lépcsőkön át.
Szemem figyel, benne szomorúság.


Szemem figyel, és szemem figyelem.
Figyelő szív suhan át szívemen.
Lélek figyel testet, lelket a test.
Akiben szív van, mindig rajtaveszt?


Gondolat, vers más világot teremt?
Vagy világot figyel, Lélektelent?
A szavakon: mozgó lépcsőkön át
miért velem ez a szomorúság?


Így van, vagy úgy.. - rossz látni: az Anyag
karma lélek-szándékba belekap.
Sebzett testben vers-léleknek mi fáj?
Az Anyag, karmos, kapkodó király,


míg az Édenkert kígyója sziszeg
fülekbe titkot, és kér észhitet?
Az fáj, mi Nincs? Temetetlen halott
felett hazugságokat hallhatok..


Idősíkom lassanként elhagyom.
Nem csillagotok az én Csillagom.
Az Léleké. Vers-léleké. Anyag
hódol majd neki piros pillanat


idősíkján. Mily távoli e sík!
Hány eltévedt idő könnycseppjeit
hullatja el addig a végtelen,
hány ingó lépcsős idősík terem,


s hány Világnak korán tartott világ,
hol örömöt legyőz szomorúság!

Helen Bereg - Elvarázsolt világ



Helen Bereg

Elvarázsolt világ

Kicsi szobánk, elrejtve semmi közepén,
Míg ránk vár eljátssza csönd zenéjét.
Magának pengeti a másodperceket.
Reménykedve lesi nyílik-e az ajtó,
Mert itt madár is csak néha-néha dalol.



Itt minden oly csendes, oly lágyan ölelő,
Az ajtón belépve elveszik az idő.
Némán állunk. Ölelkezik kézzel a kéz.
Sejtelmes homály elrejti szoba pírját
S két szerelmes test pendülő játékát.

2014. február 2., vasárnap

Gyóni Géza - Hópelyhek



Gyóni Géza

Hópelyhek

I.



Láttad a vágy tűzét szememben.
Láttál egy csókodért epednem.
- Ugye nevettél akkor engem?



Azt hittem: elperzsel az arcod -
Őrült vágy vívott bennem harcot,
- De egy belső hang visszatartott.



S bár csókod visz az üdvösségre
S a vágy alatt szívem elégne,
- Rá hallgatok, azt súgja: még ne!



II.



Te vagy a fény, a szin, a dal nekem -
Terólad írom legszebb énekem!



De te ne tudd meg azt soha, soha,
Hogy tehozzád sír mindenik sora.



Csak hamva szálljon hozzád nesztelen,
Ilyen szerelmes, csöndes éjfelen.



Mikor a kinom éget végtelen -
A dalt szivemnek lángján égetem.



S neved az éjben százszor elrebegve
Hamvát rábizom az éji szelekre:



Vigyék tehozzád. Párnádon elöntve
Legyen veled örökre, mindörökre.



S legyen rajt álmod tiszta, hófehér,
Mint a halott dal, mely szivedhez ér.

Weöres Sándor - A medve töprengése



Weöres Sándor
A medve töprengése

Jön a tavasz, megy a tél,
barna medve üldögél:
-Kibújás, vagy bebújás?
Ez a gondom óriás!

Ha kibújok, vacogok,
ha bebújok, hortyogok:
ha kibújok, jót eszem,
ha bebújok, éhezem.

Barlangból kinézzek-e?
fák közt szétfürkésszek-e?
lesz-e málna, odu-méz?
ez a kérdés de nehéz!


Babits Mihály - Balázsolás



Babits Mihály
Balázsolás

Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!
    Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
    s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
    Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
    aki hozzád imádkozott
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az
    oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én,
    s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
    életem a fojtogató
torokgyíktól s a veszedelmes mandulák
    lobjaitól, hogy fölnövén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
    nem is gondolva tereád.
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,
    segíts, Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,
    hátra se nézünk, elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
    magasabb szellemek – de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.
    Nem sért ha semmibe veszünk
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
    hozzátok, mint hozzád ma én
reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!
    ki mint a szepegő kamasz,
térdeplek itt együgyű oltárod kövén –
    mosolyogj rajtam, csak segíts!
Mert orv betegség öldös íme engemet
    és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
    zihál, s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
    kifulva, akként élek én
örökös lihegésben. S már az orvosok
    kése fenyeget, rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan oly megadón
    hajtottam gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!
    Hisz a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
    kivégzett: tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér izét,
    a megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás
    csatáját és rémületét.
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
    okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall
    még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is
    olyan nagy dolog a halál.