2014. november 2., vasárnap

Szomorúfűz - Mélyen a szívünkben ...





Emléketek visszajár
Lényetek bennem él
Rólatok mesél a szél
Üzen a mécses fény
Értetek gyertyát gyújtok én
*
Mélyen a szívünkben …

Mélyen a szívünkben sötétlik a fájdalom.
Némán siratunk, befelé könnyezve.
A kegyetlen hiány szavakkal kifejezhetetlen.
Isten akarata volt, hogy elvesztettük szeretteinket,
de nyugalmat lelkünk soha nem lelhet.
Mihez lehetne a fájdalmat hasonlítani?
Hisz a fájdalom mélyen feszít bennünket.
Az élet és a halál gondolata az érző szíveket
mély fájdalommal tölti el.
Lebeg, örvénylik, lelkünk fájdalma  szétrobban.
Bármerre nézünk, az emlékek mindent elénk vetítenek
és mélyen,  magunkban gyászolunk – míg élünk.




Balzsamos őszi csend, tátongó hiány és emlékek szívünkben, susogva hívó temetők csendjében. 
A szél is velünk sóhajt.
Sírkertek fagyos illata, lelkek bolyongása, örök nyugtot lelő szeretteink lelke
Vissza-visszanézünk az útra, alámerülünk a sötétségben, hulldogálva a csöndben.
Szívünkben a múlt képei, csillagcsöndünkben bús gyertyafények között,
Lelkünkbe hasító fájdalmak, a hiány sajgó kínja, halottaink néma csöndje,
Fáradt könnyek hullnak szívünkre. Imákat mormolunk, fohászkodunk.
Az élet elmúlása, lombhullás temetőiben vándorló lelkek találkoznak.
Gyertyafények a sírokon, a kegyelet virágai között – utat mutatva a vándorló lelkeknek.
Sírok között járunk, fejet hajtunk, könnyek szemünk sarkában és emlékezünk szeretteinkre, gyertyalángok meghitt fényében, az aranyló avart kavaró csípős szélben.
Emlékharangok kondulnak az emlékezés csendjében.

Kun Magdolna - Gyertyafényben



Kun Magdolna
Gyertyafényben

Ma gyertyafények lángja ragyogja az eget,
ma könnyek lepnek el minden arcot, szemet,
és hófehér virágokkal díszítik a sírokat,
tiszteletet adva a bennük lévő holtaknak.

Ma sírnak fenn az égben és sírnak lenn a földön,
ma minden lélekhez lesz, majd aki eljön,
hogy az emlékek szirmait átnyújtsák nekik,
azokat, melyeket imák, és könnyek öntözik.

Ma nincs elválasztó fal ég és föld között,
mert ma minden élőlélek az égbe költözött,
hogy egy gyengéd simítással megérinthessék,
azokat kik áttündöklik szívük legmélyét.

Pákozdi Sarolta - Rekviem



Pákozdi Sarolta

Rekviem

A halottak ünnepén
Ködös homály, szürke, nedves,
sírkertekben minden csendes,
kedveseink itt pihennek,
velünk éltek, de siettek.
Lelkük elszállt, testük por lett,
jöttek, dolgoztak, szerettek.
Sírhalom alatt nyugszanak,
fejfájukon néhány adat.
Mit jelentettek ők nekünk,
kik még élünk emlékezünk.
Értük lobog gyertyák lángja,
értük szól imánk fohásza.
Koszorúba font fenyőág,
díszíti sok halott virág.
Fájdalmas gyászunk temploma,
halottaink békés hona.
Találkozunk, várj meg minket,
egyesítjük lelkeinket.
Isten veletek kedvesek,
visszatérünk, pihenjetek!

Szuhanics Albert - Látod, utánad az ég könnyezik ...



Szuhanics Albert

Látod, utánad az ég könnyezik...


Ott, hol enyészet ura a helynek,
régi emlékek életre kelnek.
Sóhajok szállnak, mécsesek gyúlnak,
könnyek csillognak, hantokra hullnak.


Ott, hol e napon oly sokan járunk,
mohás köveken botlik a lábunk,
hűvös az ősz most, vastag az avar,
lehull a levél, viszonylag hamar...


Lehet a sorsunk kudarc vagy siker,
miképp a lombok, úgy hullunk mi el,
egyenként, sorban ...könyvbe van írva,
kivétel nélkül szállunk a sírba...


Amíg csak lehet, örülj, hogy élhetsz,
harmatos reggel új napra ébredsz,
míg reményt táplálsz, jövőd van neked,
szeretteid mind itt vannak veled!


Idővel majd csak a holtak napján
hantjuk bámulod, s az orcád halvány,
gyertyafény lobog, emlékben mosoly,
de könnyed hullik, s az arcod komoly.


Virágot hozunk, szépítjük a sírt,
a fájó szívre ez hozhat ma írt.
A sok szép emlék gyógyít oly sebet,
ami a fájó lelkünkön esett...


Lenéznek miránk, kik velünk éltek,
ma fényesebbek a csillagképek.
Mégis úgy érzed, hogy eső esik,
látod, utánad az ég könnyezik...

Gősi Vali - Bölcsek hagyatéka



Gősi Vali
Bölcsek hagyatéka

Már csend van újra bennem,
szelíden fáj a hiány.
Lepergett lombú fák alatt
hallgatag kőhalomba zárt,
hűvös magány
tanítja évek óta,
ami a holtak bölcs hagyatéka:
ahol szeretet él,
ott nincs halál...

A sírokon gyertyaláng remeg,
felhők közt fáradt fénymosoly
dereng - aranyló glória...
Kósza emlékek sorát,
sok meghitt délutánt
idéz a csönd-varázs.
Lelkemből mély fohász fakad
az életért, imám az égbe száll
a Bölcsekért...

Markovic Radmila - Gondolatok halottak napján




Gondolatok halottak napján


Szeretteinkhez



Vérem minden rezdülésében
itt van a halványuló hiány,
itt van a már annyira nem fáj.
Gázoltunk az idő rögös útján,
hol könnyebben, hol görnyedten,
öröm és küzdelem, befelé fordulás,
mentségnek nem mentség, mert
itt van a halványuló hiány,
itt van a már annyira nem fáj, ám
itt élnek bennem,
itt élnek testvérem lelkében
azok, akik szerettek, vagy
szerettek volna minket, de
időnap előtt búcsút intettek,
az égbe meneteltek.


Ragyog a sírbolt, rajta
nyíló virágok:
fehérek, sárgák, lilák és bordók.
Illatukat szépségükkel
a gyertya lángja viszi
tőlünk Nektek,
akik szerettetek,
vagy szerettetek volna,
ha
időnap előtt nem masíroztok el
lelkünk egy darabkájával oda,
ahol majd átöleljük egymást
örök szeretettel.

Fekete István - Van egy nap ...



Fekete István


Van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe, virággal és fénnyel, ami elmúlik, és békével, szeretettel, ami nem múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása.

Albert Ferenc - Csend és béke szigete



Albert Ferenc
Csend és béke szigete

Agyonhajszolt világunkban
a béke csendes szigete.
Ősszel, mikor szitál a köd,
könny ül mindenki szemére,
gondolván szeretteire.

Avar takarja a hantot,
meg ne fázzon, féltőn, óvón.
Ünneplőt ölt a néma csend;
ezer virág a sírokon,
ódon köveken, kriptákon.

Csillagerdő a sok mécses,
megannyi apró kis lámpás.
Imbolyognak múló árnyak,
lelkük mélyén megbocsájtás,
halottról csak jót; semmi mást.

A csend és béke szigete
e napra díszbe öltözött.
Könnyfátyolt mos szemeinkről,
a szitáló jéghideg köd,
s állunk a holt lelkek között.

Fazekas Miklós - Halottak napja



Fazekas Miklós

Halottak napja

(életem emlékei) – részlet


Ahogyan az utcán sétálva nézem az elsárgult falevelek táncát, amint a játékos szél felkap egyet-egyet, s némelyiket egészen magasra emelve ismeretlen tájak felé röpíti - fájdalmas emlékek törnek elő valahonnan a múltból - megsárgult fényképeken őrzött arcok - kincseim - szeretteim arcai… Ők is halottak már, mint ezek a falevelek - de számomra élnek, és örökké élni fognak…

.kaktusz - Lélekben készülni ...



.kaktusz
Lélekben készülni …

Tudod arra gondoltam,
egy történet
legyen bármennyire is vidám,
akkor is tragédia,
ha a vége
fordul a siralmas gyászba:
kacagtatónak akkor
nem mondható...
és az életet,
legyen bármennyire is szép,
elcsúfítja a csúf befejezés,
az e világból való dicstelen távozás
az egészet befeketíti,
a jót, de a rosszat is
egyetlen vonással áthúzza...
persze az is igaz,
hogy a folytatás
szüleménye az agynak,
mintha az egészbe
ciánt eresztenének...
és az ember
hiszi is a mesét,
a rémeset,
pedig megtanulhatta volna,
hogy amit ő kitalál,
arról kiderül gyakran,
hogy a valóságtól
oly távol van,
hozzá még köze sincsen,,
csak a zavaros képzelet szülötte,
de, ami megkeseríti
a történetet mégis...
az embernek talán érdemes,
mikor élete alkonyán lefekszik,
(soha sem tudni, mikor jön el)
lélekben készülni a holnapra,
a holnapra, az ismeretlenre,
de nem a végső halálra,
a rút kitalációra,
ami az ismert történetben
amúgy sincsen benne.

2014. november 1.

Primerose - Végső remény ...



Primerose

Végső remény …

amikor már nem nyílnak virágok
bús szemben vércsepp a könny
halódó lélek felett
sötét sátor a közöny

az utolsó hangjegy
izzó hamvába fúl
az ég mi kék volt egykor
feketén borul

lángol a pokol, de végső remény,
hogy tárt karokkal vár
egy rövid út végén
a megváltó halál

Medve Zsolt - Holtak napján ...



Medve Zsolt

Holtak napján …


Néha egy-egy kósza gondolatom
be-betéved elmém sírkertjébe,
ahol pihen sok-sok régmúlt napom,
s feledésbe merült emlékképem…
Csupa egyforma, jelöletlen sír:
se mécses, se fejfa, se felirat,
mégis, mint aki ismerettel bír,
úgy járkál itt a kósza gondolat.
S a hantnál, ahol senki sem tudja,
hogy ki nyugszik, miért, és mióta,
mindegyik megáll újra, meg újra,
hogy kegyeletét csendben lerója.
A könnyzápor elmarad, nem szólnak,
csak csendesen leülnek a hantra,
ujjaik imára kulcsolódnak,
és emlékeznek egy régmúlt napra.
De jó lenne tudni, mi nyugszik itt,
akár csak egy röpke pillanatra,
hogy megérthessem végre azt, amit
érzek néha egy-egy virradatra.
De hiába, mire felfoghatnám,
a kósza gondolat tovább is áll,
csak az érzés marad. Leül mellém,
és fájdalmasan fülembe kiált.


Én mégsem értem keserves hangját…
Csak nézem, hogy a kósza gondolat
gyászolja sírkertem szikes hantját.

Horváth Ilona /Hanoli/ - Halottak napja



Horváth Ilona /Hanoli/
Halottak napja

Madarak
viszik magukkal a fényt,
ezervarázsú lomb hull lábunk alá,
zörrenve zizeg léptünk alatt az ősz.
Halk várakozás,
s a múltidéző gyertyafénylobbanásban
visszatérő kedves arcok sejlenek
a megbomlott világba,
hol elnémult a béke hangja,
az apró lángokat eloltja a szélvész tombolása.
Keressük
a holtak nyugalmát
és odavágyunk, mert életünknek
nincsvirágában megfáradt a remény,
majd
ha a madarak visszatérnek,
átöleli újra a fény,
langy eső permetében
új hajtások nőnek
talán.

Della Mária - Halottak napján



Della Mária
Halottak napján

A temetők krizantémillatot lehelnek,
márványkövek között kószálnak a lelkek.
Fájó szíveket szorongat a bánat keze,
sebeket szakít fel november eleje.
*
I
Elfeledett sírodra egy rokon rátalál,
számozott sorokba temetett a halál.
Nyugodt békédért imái az égig érnek,
mécses gyertyák, pisla lángok érted égnek.
*
I
Míg söprögetik a lehullt, száraz leveleket,
nagyon sajnálják, mit érted nem tettek meg.
Virradatra a viaszfények csonkig égnek,
megbolygatott lelkek sírba visszatérnek.

Mindenszentek - halottak napja

Mindenszentek, halottak napja
 




Mindenszentek: hideg ősz
bolyg a szellem fázva,
fázó népség temetőz
sírokon gyertyázva.
Jaj az év temető,
mindennap egy holt,
minden napra minden éj
ráírja, hogy: Volt.



- Babits Mihály –


A halottak hónapja



Talán az év legszomorúbb hónapja a november.

November első két-három napja a halottak kultuszát szolgálja, de nem római hagyatékképpen, hanem kelta befolyás alatt. Ezt bizonyítja, hogy úgy a november elsején megtartott Mindenszentek napját, mint a másodikán (vagy ha ez vasárnapra esik, akkor harmadikán) megült Halottak napját csak a 9. és 10. század óta ünnepli meg az Egyház, holott Angliában, kelta területen már a 8. században is közünnep volt. November 1. volt ugyanis a kelta év kezdete, amikor halotti áldozatokat hoztak az elhunytak tiszteletére. Amikor aztán a kelta elem a francia Egyházban is megerősödött, akkor a maguk ősi ünnepét – persze átkatolizálva – áthozták a katolikus egyházi évbe is.

*

A november elsejei Mindszentet Kr. u. 835 óta, a másodikán tartott Halottak napját pedig 998 óta tartja meg az Egyház. Az utóbbi ünnep főként a chiliasmus hatása alatt született meg: a Krisztus utáni 1000-ik évre várt világvége szorongásos hangulatában, amikor is a halandók iparkodtak az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. Sírjaikon gyertyákat gyújtottak fel, hogy a szegény fázós lelkek ezek fényénél melengethessék magukat. A gyertyát azért is kellett a sírokon meggyújtani, hogy az ezen a napon sírjaikból kiszabadult lelkecskék újra visszataláljanak a sötétben a maguk sírjába, s ne nyugtalanítsák aztán tovább az élőket. Ilyenkor persze illett a sírokat is rendbe hozni, hogy az elhunytak szívesen maradjanak otthonukban. Sőt némely – főként szláv – vidékeken élelmet is helyeztek a sírokra, nehogy a lelkek bármiben is hiányt szenvedjenek és „hazajárjanak”. Ezen a napon hosszan szólnak a harangok, hogy a harangszóval elfeledjék a szellemek siránkozását. Szóval itt szólal meg igazában az emberiségnek egész halálfélelme, amely a mágikus koroknak egyik leghatalmasabb szellemi mozgatóereje volt.

*

A halottakról szóló megemlékezést átvette az egész egyház. November 2-a, mint halottak napja, a XIII. század végére gyakorlatilag általánosan elfogadottá vált. Az ünnep napját úgy választották, hogy a mindenszentek napját kövesse. Ez a nyugati kereszténységben november elseje.

A halottak napjához számos néphit kapcsolódik. Az élőknek ilyenkor tilos volt a munka. Nem volt szabad semmiféle földmunkát végezni, hogy ne háborgassák a halottakat. Halottak napján, sőt egész hetében tilos volt mosni, mert a halottak a vízbe kerülnének, a ruha pedig megsárgul. Sokfelé terjedt el az a hiedelem, hogy a halottak ilyenkor hazalátogatnak, ezért számukra is megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra, és gyertyát gyújtottak. A gyertyák a halottakért égtek, a tűz ugyanis megtisztulást hozott.

*

Kosztolányi Dezső

Halottak



(részlet)


Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.
Nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább.
Futók között titokzatos megállók.
A mély sötét vízekbe néma, lassú
hálók.
Képek,
már megmeredtek és örökre
szépek.